A mai a HVG-ből:

1.

„Ha rajtam állna, akkor a magyar irodalom nyolcvan százalékát valószínűleg kukáznám, tehát azt

mondanám, hogy sajnos nem jó”.

„…személyes élmény alapján gyűlölöm a színházat, mint olyat…”

(Demeter Szilárd, a PIM igazgatója)

 

2.

„Szikora és Lezsák 466 millióért írnak hazaszeretetre tanító musicalt”.

„Az Ég tartja a Földet – Erzsébet, a szerelem szentje címmel készül musical Árpád-házi Szent Erzsébetről – közölték a produkció hétfői budapesti sajtótájékoztatóján.”

***

Bízom benne, hogy Demeter Szilárd színházgyűlöletét a Szikora-Lezsák páros musicalje oldani tudja, s meg fog felelni magas minőségi igényének.


Update:

„Az a baj, hogy vitára érdemessé tesszük azzal, hogy beszélünk róla. A hülyék mellett el kell menni anélkül, hogy véleményeznénk. Az bizonyos, hogy valakinek le kellene venni ezt az embert a sakktábláról. Én azt hiszem elmegyek mellette, mert szeretnék nyugodtan aludni. Csak remélem, hogy a miniszter felettese tudomást szerez erről” –  idézi a mai HVG Gulyás Dénes operaénekest.

***

Valakinek... például "miniszter felettesé"-nek. Aha. Ha-ha.

„E súlyos időknek meg kell felelnünk: / ne illem vezessen, csakis a lelkünk.”

Tavaly ősszel mentettem le a gépemre ezt a képet: akkor készült, amikor a színművészetisek elfoglalták az egyetemüket, s demonstratíve őrséget állítottak, hogy csak egyetemi polgár léphessen be. A képen vonalban felsorakozva többen állnak, ez egy részlet: egy idős ember ül. A felvétel megrázott. Ez az ember Zsámbéki Gábor. Művészetben nincs abszolút felsőfok, még egy adott időszakhoz kötve sem. Zsámbéki 41 évig tanított a színművészeti főiskolán/egyetemen – amikor a kuratórium elnökének kinevezték Vidnyánszkyt (ez is beszédes kép), elsők között távozott. Aztán sokan mások. Ma is ökölbe szorul a kéz...

A tavaszi nyitás után a Katona József Színház első bemutatója, Shakespeare Lear királya volt, rendezte Zsámbéki - tegnap este néztük meg. Ne hagyjátok ki, ha tehetitek!

"A Lear friss bemutatója a Katonában egy klasszikus darab klasszikus megrendezése – ízléssel, mértéktartással, mindent átható igényességgel. Színészközpontú az előadás, de a legvégén a rendező diszkréten, ám félreérthetetlenül belecsempész egy kis jól elhelyezett aktuális áthallást."

"Hegedűsé az előadás, mert Zsámbéki mintha az egészet – abszolút Shakespeare-hűen – köré rendezte volna. Ezzel azt is üzeni, hogy szerinte jelenleg a Kárpát-medence magyarul játszó színészei közül ő a legalkalmasabb a szerepre. Az ereje teljében levő, kitűnő színész helyt is áll a kihívásban: a feszes, jeleneteit tempósan váltó előadásban a kidolgozott karakterváltozások magasiskoláját mutatja be. A kezdeti, hatalmát kézben tartó magabiztos király és a végső, értelmét annyira visszanyerő, hogy rossz döntését és rettenetes tragédiáját még felfogó, teljesen összetört aggastyán között hihetetlenül nagy a távolság. Ezt a távot Hegedűs D. nem egyszerűen leküzdi, hanem módszeresen bejárja: fokról fokra alakul, jellem- és alakváltozásai motiváltak, egymásból következnek, egyik váltást sem, a zuhanás egyetlen stációját sem érezzük nála hiteltelennek, erőltetettnek. Jelenléte annyira erős, hogy akkor is érezzük, amikor nincs a színen.

Pedig az összes partnere is kiválóság."

(Az idézetek Kútszegi Csaba kritikájából valók: https://kutszelistilus.hu/szinhaz/kritika/817-kutszegi-csaba-a-hegedus-d-kiraly)

Az előadás Zsámbékié (is).

"Élmények"

Kezemben a póráz, fülemen a telefon, éppen Nóra hív, Zaza mellettem be-bemegy a vízbe. Fél 9 lehet, a part békés, alig egy-két ember, a kempingben az egyik mobilház előtt kávéznak. Éppen beszélek a lányommal, amikor egy 25-30 körüli fiatalember jön szembe velem, megszólít, biztos kérdezni akar valami fontosat, ha félbeszakít ‒ ezt villan fel bennem.

‒ Hölgyem, ha látja, hogy van a parton másik kutya, miért nem köti meg a sajátját?

Látom, hogy tőlem 20-30 méterre egy nő  pórázra fogott két kistestű kutyával halad a víz szélén.

‒ Meg fogom kötni, mondom.

És itt a dolog véget is érhetne, de nem. Elkezd kioktatni, hogy nem tudhatom, hogy fog viselkedni  a kutyám, az idegen kutyákat nem ismerem...  Aztán már nem minden mondatát tudom visszaidézni, csak mondja, megdöbbent a stílusa. Zaza nem mozdul a lábam mellől.

‒ Legyen szíves, ne oktasson. Legyen szíves, vegyen vissza az agresszivitásából...

Idegesíti a legyen szíves, az agyam blokkolja a mondatait, nem most, mikor a partról hazaértem, sem tudtam felidézni.

‒ Leszarta, amit mondtam (?), kértem (?) ... 

Pillanatok alatt "leszarás" színvonalúra süllyed a kommunikáció.  Kérés nem volt.

‒ Nem szartam le, azt mondtam: meg fogom kötni.

‒ Ha nem szarta volna le, akkor nem mondja, hanem veszi a pórázt és megköti.

Mond még valamit, és visszaindul a párjához.

A kutya mellettem, állok egy darabig, míg kiderítem, hogy a vonal másik végén mi hallatszott ebből, aztán megfordulunk és hazamegyünk.

***

A postaládában egy levél vár a NAV-tól. Mi dolgom velük, gondolom.

Értesítenek, hogy közalkalmazotti jogviszonyom megszűnt, még 45 napig biztosított voltam, ennek letelte után havi 8000 Ft egészségbiztosítási járulékot fizessek, a borítékban három csekk. 48 000 Ft hátrálék esetén az ingyenes egészségi ellátásra nem vagyok jogosult.

A nyugdíjas nem fizet egészségbiztosítási járulékot, 40 évig fizettem a társadalombiztosítást. Most már nyugdíjat szeretnék kapni. Másfél hónapja jártam a nyugdíjfolyósítóban, kezdeményeztem a nyugellátás megállapítását, lemásolták minden szükséges papíromat ‒ az ügyintézés 60 nap. Még sem határozatot, sem pénzt nem kaptam. Ottjártamkor azt mondta az ügyintéző, hogy telefonon érdeklődjek, hol tart az ügy. Próbáltam, szinte reménytelen telefonos kapcsolatot létesíteni.

Pozsonyban jártunk

Több okból, sok bizonytalansági tényező miatt nyárra nem terveztünk hosszabb utazást - egy-egy napra, nem a legnagyobb hőségben viszont igen.

Szerdán délelőtt átmentünk Párkányba a vasútállomásra, hogy nekem is csináltassunk fényképes igazolványt, amely ‒ mint 62 év fölötti uniós polgárt ‒ utazási kedvezményre jogosít. Az igazolvány ingyenes (csak a fóliázásáért kell fizetni 0,50 eurót), kiállítása néhány perc alatt megtörtént. Azon melegében vettünk retúrjegyet péntekre ‒ helyjegy nem kell, válaszolja a pénztáros, de 2 évvel ezelőtti tapasztalatból tudjuk, hogy a "nem kell" azt jelenti: nem kötelező, de lehetséges, s nyugodtan ülni a helyeden jobb, mint szorongani, hogy mikor állítanak fel. És ketten oda-vissza, helyjeggyel 8 euróból megjártuk Pozsonyt: a Hungáriával mentünk (8.43), jöttünk (17.57), a menetidő cca. 80-85 perc.

Bő másfél évtizede voltunk itt utoljára, még nem állt az Apolló híd, amely közvetve új életet lehelt Duna-parti sávba: itt zöld a fű (a belváros felé haladva kiégett és gazos), rengeteg a gusztusos kiülős hely... 

Elsődleges úticélunk  a Kék templom ‒ még sosem láttuk belülről: gyönyörű (épp vége volt egy esketési szertartásnak) ‒ 

és a Ferences templom, annak is a gótikus kápolnája.

Gyalog közlekedtünk (a végére 13 km-nél tartunk), beültünk egy-egy sörre (Pilsner Urqell 2,50-3 euró), kávéra; sokáig kerestük, hol ebédeljünk ‒ mindenütt a nemzetközi kínálatot látjuk ‒, míg egy szlovák étteremre bukkantunk. Útbaigazítás kérésekor, rendeléskor a konyhaangollal, ill. néhány szlovák szóval boldogultunk (volt, aki magyarul válaszolt), de a német a múlté, a fiatalok angolra váltanak.

Parkok, szökőkutak, szobrok,

 

a Grassalkovich-palota (kormánypalota) és hatalmas kertje, 

a Fő tér, a régi városháza udvarán fesztivál előkészületei... 

A Prímási palota tükörtermében kötötte meg az austerlitzi csata után  a pozsonyi békét I. Ferenc és Napóleon. (És itt írta alá Haynau a tizenhárom aradi vértanú halálos ítéletét.)

 

                                                  

A Szent Márton-templom, 

a Mihály-kapu (beállványozva) és utcája, 

a régi vásárcsarnok, a Comenius Egyetem jogi kara előtt diplomaosztóra érkező  fiatalok, a templomokban egy-egy turistacsoport... Pozsony bőven megér egy kirándulást.

Az is bolond, aki pedagógussá lesz Magyarországon

A héten a Népszava adta hírül, hogy a Köznevelés-stratégiai Kerekasztal utolsó ülésén a tanárképzés átalakítása (is)  téma volt . 

"...a pedagógushallgatók felkészítését csakis az új Nemzeti alaptanterv (NAT) szellemében végezhetnék az egyetemek..."

‒ Ha jól értem, a javaslattevő (az EMMI?) úgy gondolja, hogy az új Nemzeti alaptanterv örök időkre érvényes, de minimum olyan hosszú időre, hogy érdemes erre alapozni a tanárképzést.

"Ezt támasztja alá az a minisztériumi levél is, amit néhány hete kaptak meg a tanárképző egyetemek tanszékvezetői (....) a NAT-on és a kerettanterven túlmutató tartalmak csak akkor maradhatnak a képzési és kimeneti követelmények között, ha azok »pedagógiai hozzáadott értéke nélkülözhetetlen«, továbbá »a felesleges, köznevelési tartalmakat nem érintő, azaz a köznevelési célból nem indokolt részeket törölni kell«. 

‒ Ha jól értem, a tanárképző egyetemek autonómiájuk szellemében húznak és törölnek. Esetleg a  hozzáadott pedagógiai érték nélkülözhetetlensége mellett érvelve instanciáznak a minisztériumban.

"A levél azt is leszögezi, a cél az, hogy a pedagógus a középszintű érettségire legyen képes felkészíteni a tanulókat." 

‒ Ha jól értem, egy átlagos középiskolai tanárnak nem kell (sokkal) többet tudnia, mint egy középszinten ötösre érettségizett diákjának...  (Olyan vakmerő gondolatom támad,  ne tétessék-e lehetővé, hogy egy középszinten jelesre érettségizett diák szükség esetén a következő tanévtől taníthasson is.)

"Ha egy pedagógus emelt szintű érettségire is szeretne felkészíteni, vizsgáztatni, ahhoz egy plusz egyéves, nem nappali rendszerű képzésen kell majd részt vennie."

‒ Ha jól értem, egy jövendő középiskolai tanár egyéves  továbbképzés nélkül nem lesz alkalmas arra, hogy a szaktárgyából, amelyből egyetemi diplomát szerzett, emelt szintű érettségire ‒ ami bemeneti feltétele volt saját egyetemi tanulmányainak ‒ felkészítse a diákját.

"... a tanároktatás követelményeinek könnyítésével visszaszoríthatják az ezen a képzési területen tapasztalható jelentős lemorzsolódást, így több hallgató juthat el a diploma megszerzéséig."

‒ Ha jól értem, fel sem merül, hogy a tanári pályát a legtehetségesebbek előtt vonzóvá tegyék.

Háy

A Szentgyörgymezői Olvasókörben (régóta azt gondolom: Esztergomban A MŰVELŐDÉSI HÁZ), kellemes, kulturált külső térben két hete elindult egy új programsorozat Irodalmi kávézó címmel. Az első vendég Háy János volt, a beszélgetőtárs (most is, a következő találkozókon is) Reichert Gábor.

Az életműből az utolsó két könyv a beszélgetés tárgya (aztán mégis elhangzik egy-két kérdés a nagy port kavart Háy-féle irodalomtörténetre vonatkozóan is): a Ne haragudj, véletlen volt és A cégvezető. Az egyiket a karácsonyi ünnepek idején olvastam, a másikat nemrég fejeztem be – frissen élnek bennem. Érdekes rácsodálkozni az alkotói folyamatra: a Ne haragudj, véletlen volt egy, a beszélgetőtárs által felolvasásra választott részlete, a Hétköznap című (nekem is be van hajtva ennél a résznél a könyvlap sarka) kapcsán R.G. rákérdez, de nem fejti ki, ez miért érdekes: ennek az írásakor A cégvezetőn még dolgozott az író, vagy már kész volt. Kész volt. T.i. a regény, A cégvezető fő témája a másik mű, a "szükségnapló" említett részletében is megjelenik, ha az kész volt: visszatér: "Ami nem növekszik, az csökken. Olyan nincs, hogy szinten tartani, mert az maga a csökkenés. És rögvest kiszimatolják a vetélytársak, hogy csökkensz."

A Ne haragudj, véletlen volt  felkérésre készült 2020-ban mint karanténnapló, a tavaszi pandémia idején, egyébként nem írt, azóta sem ír naplót, mondja Háy. Nem tartja magát érdekesnek, a vele történő dolgokat sem, hétköznapi ember, hétköznapi eseményekkel. Anti-Kosztolányi felfogás.

Amit az író ír, ha önéletrajzi is, minden fikció. Vegyünk csak elő egy 10 évvel ezelőtt írt önéletrajzot meg egy mostanit – mit hagytunk ki, mi került bele, mondja... Érdekes, de fikció-e a totalitás megragadásának lehetetlensége vagy adott esetben a fölöslegessége ...

Azt mondja Háy, a kritika elkönyvelte őt pesszimista írónak – ő nem tartja magát annak. De a cégvezető élete kudarc, nem? – hangzik valahogy így a kérdés.  Nem, a végén a tükörben kicsinek látja magát, szembenéz önmagával – Háy értelmezésében a kudarc a szembesülés hiánya. Igen, ezzel egyet lehet érteni, de a szembesülés megtörténte talán mégsem siker...

Mindannyian cégvezetők vagyunk, saját életünk irányítói, jó/rossz döntések hozói... Nem csak a cégvezető (nincs neve), a felesége is hibázik: megpróbálja megállítani a férjét, elég, amit eddig elért az üzletben... Meglep, hogy az író ezt hibának látja... Igen, elszürkült a házasság, de a feleség a visszafogással valami tartalmasabb élet felé mozdítana... Háy szerint csak a cégvezető mondhat megálljt, de a megállás csökkenés, a munkájának az értelme pedig a növekedés. Háy egyes szám 1. személyben is megismétli: őt magát is csak ő maga állíthatná meg. Tehát az üzlet megy egy kijelölt sínen, mennie kell. Egész a szembesülésig? Dermesztő magány. Eszembe jut Somodi Imre karrierje.

S már csak otthon gondolkozom azon, hogy Háy ugyanúgy, mit Oravecz Imre, paraszti származású, persze, más nemzedék – utóbbinak ez a tény áthatja egész életművét. Háy mondja, hogy Budára járt középiskolába, Budán is él. Érdekelne, miben alakította tudatát a származása, a miliő...

A napló számomra katartikus volt, olyan József Attila-i értelemben az – "De énnekem/ pénzt hoz fájdalmas énekem" –, hogy t.i. az író magából dolgozik, saját fájdalma (a felesége halála) is munkája tárgya lesz (Babits-féle alany és tárgy)... A regény látlelet a rendszerváltás utáni évtizedek világáról, jellemző típusá(i)ról.

A beszélgetés végén elhangzik, hogy Grecsó a következő meghívott vendég. 'Először fordul elő, hogy Grecsó utánam jön. Biztos nem ért rá' – mondja Háy. Önirónia? Vagy valami más?

Jó este volt.

Говорите по русски?

 

Jó előre eldöntöttem, hogy amikor szabadon rendelkezem az időmmel, az Orosz Kultúra Házában beiratkozom orosz nyelvtanfolyamra.

Az én nemzedékem 5. osztályban kezdett idegen nyelvet tanulni, ez kötelezően az orosz volt. A falusi iskolában Zolczer igazgató bácsi tanította (nem tudom, hogy a szakos volt-e, –élővilágot és földrajzot is tanított –, lehet, hogy felvidéki származásúként neki feküdt a legjobban). Gimnáziumban orosz tagozatos voltam, az egyetemen orosz nyelv és irodalom szakon (is) végeztem, aztán 12 tanéven keresztül középiskolában tanítottam is a nyelvet – utoljára 28 éve (pontosabban 2011-ben egy szemeszteren át abszolút kezdő egyetemistáknak vezettem nyelvtanfolyamot. Gondoltam, olvasva-hallva érteném, miről van szó, de a megszólalás nagy erőfeszítésbe kerülne, a spontán, folyamatos beszéd pedig biztosan nem menne.

A pandémia miatt az órák online térben folytak, a csoport zöme fiatal diplomásokból és egyetemistákból áll (kicsi a világ: csoporttársam egy egykori tanítványom a pályakezdés éveiből), a tanárnő született orosz, 20 éve él Magyarországon.

Mindez csak a kontextus kedvéért, mert a lényeg: az idegen nyelvben lubickolás öröme. Ahogy visszajönnek évtizedek óta nem használt szavak, kifejezések, ahogy rácsodálkozol, hogy nyelvtanilag tudod mi, miért és hogyan, ahogy élvezed a született orosz beszédének dallamát , ahogy lejegyzel mindent, amit spontán mond, új jelenségek, tárgyak sosem ismert szavait tanulod, ahogy egyre bátrabban megszólalsz, ahogy két délutánt töltesz a fordítással, nem annyira a szöveg nehézségi foka, hanem inkább amiatt, hogy sosem írtál cirill betűkkel számítógépen, és hasonlatos vagy az egyszeri visongatós gépírónőhöz… Ahogy felveszed az egykor elejtett fonalat. S ennek az egésznek nincs tétje, pusztán kedvtelésből csinálod.

1989-ben Moszkvában, a Rosszija Szálló Inturiszt boltjában  5 dollárért megvettem a Mester és Margaritát (normál könyvesboltban nem csak ezt nem lehetett kapni). A regényt magyarul nem egyszer olvastam, gimnáziumban többször tanítottam is, de eredeti nyelven olvasni… azért az egy kihívás. Eljött az ideje, és nem jelent nehézséget (persze, segít a mögöttes tudás). Vannak benne ismeretlen szavak, de nem szótározom, viszont fejezetről fejezetre kiírom a frazeologizmusokat, jó kifejezéseket, szókapcsolatokat, amelyeket a kontextusban értek, de anyanyelvről oroszra nem tudnám mondani.

Élvezetes időtöltés.