Élete első 30 évéről alig tudok
valamit. Születésekor az édesapja 29 éves volt, megjárta Isonzót, Doberdót;
édesanyja még nem volt 26 ‒
ő volt a harmadik (vagy 4.) gyerekük. A bátyja, aki anyai nagyapja nevét kapta,
6 évvel volt idősebb, lánytestvérei csecsemőkorukban meghaltak (gyerekkoromban még
megvolt a sírjuk, rémülettel töltött el, amikor hallottam, hogy egyiküket „leforrázta
a bába”), a második fiú, apám apja nevét örökölte.
Nem tudom biztosan, hol laktak
születésekor. A ház, amit ismerek, ahol én is világra jöttem, ma is áll, lakják;
édes-bús nosztalgiával nézek le rá a temetőből. Paraszház formájú, beosztású,
de a homlokzata nem tipikus, a két szoba padlós, a konyha, veranda kövezett,
csak a „komra” döngölt földes; biztosan nem 19. századi, talán már nagyapám
építtette a szűk telekre a patakparton.
Nagyapám és nagyanyám vezetékneve
azonos ‒ anyám azt
gondolta udvarlójáról az anyja neve után, hogy „törvénytelen” gyerek. Egy 1715-ös
összeírás a régi törzsökös családok között említi a Zarát mint itt maradt török
katona leszármazottait. A családi legendárium szerint Dalmáciából származunk,
Zadar középkori neve Zára. Gyerekkoromban a faluban több Zara család élt, köztük
rokonok és nem rokonok, ragadványnévvel különböztették meg őket. Apám tágabb
értelemben nagy családba érkezett: apjáék négyen (talán öten) voltak testvérek
(én Miska és Pista bácsira emlékszem, emlékeim szerint nagyapám utóbbival
tartott laza kapcsolatot); anyjáék hárman (de anyai nagybátyját nem ismerte,
eltűnt az első világháborúban a keleti fronton; anyai nagynénje 13 évvel volt
fiatalabb a nővérénél, akit édesnéninek szólított, az ő családjával
gyerekkoromban még élénk volt a kapcsolat).
Apám soha nem
beszélt a gyerekkoráról, nem tudom melyik házban laktak a nagyszülei, milyen
volt a viszonya velük: 14 éves volt, amikor gyors egymásutánban meghaltak az
apai nagyszülők, 6 éves, amikor elveszti anyai nagyapját, de anyai nagyanyja
látta őt felnőni, 1949-ben halt meg. Anyai nagyanyja testvérét még én is
ismertem, a „Szorocskán” át mentünk hozzá nagyanyámmal az „Újvárasra”.
Nemigen emlegette az unokatestvéreit sem, a faluban tudtam, hogy ők azok, kamaszkoromban egyszer, amikor autónk lett, egy távolabbra szakadt unokatestvér családját meglátogattuk Pilinyben. A keresztszülők egy gyermektelen házaspár volt, nem tudom, miért vagy milyen szokásjog alapján éppen ők ‒ az asszony élt tovább, apám után én is keresztmamának szólítottam, nagyanyám komámasszonynak; amikor nagyapa otthon meghalt, apu őt hívta mosdatni, öltöztetni, biztos ez is valamilyen hagyomány része volt. Apám bérmakeresztanyja, Terka néni volt a tágabb rokonságból az, aki anyuhoz is közelebb állt, T. néni középső fiának apu volt a bérmakeresztapja.
A szülők és felmenőik valamikor biztos a földből éltek, de már
nem éltek meg belőle. Nagyapám vasúti pályamunkásként ment nyugdíjba ‒ a falun
1896 (nagyapám születési éve) óta megy keresztül a vasút (2023 augusztusában zárták
be a vonalat, kivéve a Szlovákiából Szlovákiába tartó átmenő forgalmat),
nagyapám Losoncra, Fülekre járt. Volt némi háztáji földjük, saját fogyasztásra megtermelték
a krumplit, kukoricát, babot, tököt, a ház körül a zöldséget; hizlaltak
disznót, voltak tyúkjaik, libáik, nyulaik, tehenük a 60-as években már nem;
volt gyümölcsös kertjük, a szőlőhegyen két darabban szőlő… A szülők mellett a
két felnövekvő fiú beletanult a mezőgazdasági munkába, de egyik sem akart benne
ragadni.
Nem tudom, kisgyerekként hogy jött ki apám a bátyjával, a 6 év korkülönbség miatt bizonyára nem ugyanabba a bandába tartoztak. Én úgy láttam, felnőttkorukban jó testvérek voltak. Laci bácsi – ma úgy mondanánk – közigazgatási pályára lépett, a faluból nősült, nagyanyámnak tetsző házasságot kötött, gyerekei születtek, akiket alig vártunk gyerekkorunkban, hogy nyáron jöjjenek a nagyszülőkhöz nyaralni.
Apám a régi rendszer szerint hat elemit végzett, sosem nem
beszélt róla, milyen tanuló volt, de az gyakran elmesélt sztori volt a
családban, hogy állt cipészinasnak: egy délután eldobta a kapát ‒ „édesanyám én
nem kapálok többet” ‒, átment az Ipolyon Bussára, és beállt egy mesterhez. A
szakma mentette meg attól, hogy a háború idején besorozzák ‒ azt mesélte:
egy-két falunként a fontosabb szakmákban kellett hagyni egy-egy mesterembert.
Nagyanyáméknál a nyári konyhában az ablak alatt volt egy négyzet alakú, sárga
keramitból kirakott jó kemény felület ‒ apu itt dolgozott ’44 decemberében
akkor is, amikor az Aranygomb felől egyre közelebbről hallotta az ágyúszót, és
reggelre bejöttek az oroszok.
1945-ben apám cipész mestervizsgát tett, valameddig a
szakmájában dolgozott, aztán visszaadni kényszerült az iparengedélyt. A
nyolcosztályos állami oktatás bevezetése után elvégezte a 7-8. osztályt, az
50-es években biztosítónál dolgozott, jégkárbecslőként járta az országot. Már
családos emberként érettségizett le (ott, ahol én is később, sőt tanárként is
ott töltöttem pályám első hat évét). Magyart és történelmet anyuval tanult, a
kötelező olvasmányokat anyu szerezte be és olvasta föl neki, volt, amit
diafilmen néztek meg.
Szüleim megismerkedéséről, házasságukról írtam már korábban…
https://egyelettajairol.blogspot.com/2008/10/vfordul.html
Apám 30 éves volt, még mindig a szüleivel élt, a legénykori barátok (KB, NJ)
megnősültek, ő nem hajlott a nagyanyám
protezsálta menyasszonyjelöltek felé; anyám 22 éves volt, 14 éves kora óta
dolgozott, talán félt, hogy pártában marad, talán önállóságra vágyott… igent
mondott a „szép szemű Palikának”. Aztán nyolc évig nagyanyáméknál laktak,
laktunk, ma már elképzelhetetlen szűkösségben. Nehéz volt anyunak, nem a várt meny volt, de
nem volt könnyű apunak sem az anyja és a felesége között őrlődni.
1963 nyarára felépült a házunk, anyu számára az önállóságot
jelentette. Apuban maradt a kettős megfelelési kényszer. Hány olyan vasárnap
volt, amikor apu reggel egy megkopasztott tyúkkal és egy üveg borral jött haza
nagyanyáméktól, és kiadta a parancsot: „Marianna, készítsd misére a gyerekeket!”
Anyu éppen egy pléhteknőben mosta a család heti szennyesét, mosógépünk még nem
volt, szabadszombat sem. Nagyanyám bigott katolikus volt, anyám nem volt hívő,
apámról ezt nem merném állítani ‒ ő maga nem járt templomba, párttag volt, de
belül, ki tudja. Aztán, ahogy csökkent a családon nagyanyám hatalma, úgy
enyhült a szorítás is pl. vallási kérdésekben: még mind a hárman meg vagyunk
keresztelve, a két nagyobb lány volt első áldozó, de már csak én bérmálkoztam,
titokban.
A hatvanas években apám a járási földhivatalban dolgozott, a
fél 7-es vonattal jött haza, aztán kezdődött a második műszak: suszterkodott, egy
idő után csak a családnak, magának cipőt készített, nekünk fűzős csizmát, jó
tartósat, bőrtalpút (emlékszem, ahogy tele van a szája sarka faszeggel) állatokat
tartott, 2-3 tehenet vagy hízóbikát, később disznótartással is próbálkozott,
tavasztól őszig ott volt a kert… Három lányt kellett felnevelni, berendezni a
nagy házat, cserépkályhát építeni minden szobába (gáz majd a 90-es években
lesz), ’75-ben vett autót, már egyetemista voltam, amikor saját kútról (hol
volt még csatorna!) bevezettették a vizet… A hatvanas évek legvégén vagy a
70-esek legelején megalakult a téesz melléküzemága, mokaszinokat, fapapucsukat,
pékszandálokat gyártottak, utazótáskát varrtak (nem egyszerre, termékváltás
viszonylag sűrűn volt) ‒ aput kérték fel üzemvezetőnek, ettől kezdve legalább
utazással nem töltött naponta 2 órát. Pihenésre csak ünnepnapokon és vasárnap
délután volt néhány óra.
Aztán ez is elmúlt, mire végeztem az egyetemen, leáldozott a
melléküzemágnak, apu már a szomszéd falu tanácsán dolgozott adóügyi előadóként.
Minden lánya diplomás lett, mert a szüleink fontosnak tartották a tudást, mert
akkor volt lehetőség a társadalmi felemelkedésre. Apu közben öregedett,
lassult, már rég nem voltunk napi kapcsolatban, második éve tanítottam, amikor
kórházba került, nekem mondta el a kezelőorvosa a diagnózist: Parkinson-kór,
gyógyíthatatlan ‒ ekkor 57 éves. Felnőttkori életem első nagy sokkja: felfogni a
megváltoztathatatlant, megélni a tehetetlenséget. Egy ideig táppénzen volt,
beállították a gyógyszereit, visszament dolgozni és maradt a nyugdíjkorhatár
betöltéséig. Hálás vagyok a főnökének, hogy tolerálta a lassúságát. A diagnózis
után még hat évet élt, az utolsó évben anyu folyamatosan otthon volt vele.
Kórházban, húsvétvasárnap halt meg, 63 évesen. Anyu 26 évvel élte túl.
Azt hiszem, külsőleg is apámra hasonlítok, a „Csicsák Patyo”
lánya vagyok, 37 éve hiányzik… Nem látta egyetlen unokáját sem.
Ma lenne 100 éves.
A szülőházam, talán apámé is
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése