Háború és béke

Szombaton volt a Vígszínházban a Háború és béke prömierje. A vasárnap délutánt a regénnyel töltöttem, felütöttem itt-ott, ellenőriztem magam - számomra otthonos világ: minden gyötrelem ellenére a harmónia ígérete...

A regényt két kötetben (a kék-fekete borítóst, 1971-es kiadás) másodikos gimnazista koromban, 1973 karácsonyára kaptam, az első kötettel töltöttem a téli szünetet. Mind a három Tolsztoj-nagyregényt még érettségi előtt olvastam, végső soron Tolsztoj miatt jelentkeztem orosz szakra.

Szkeptikus vagyok a regényadaptációkkal szemben, de csalódtam már kellemesen. Mintha divatja lenne a monumentális regények színpadra vitelének (József és testvérei, Mester és Margarita, Bűn és bűnhődés, A félkegyelmű), mintha igény lenne nagy történetek megismerésére/megismertetésére, a nagy narratívák újraértelmezésére...

A bemutató óta eltelt két nap, kicsit távolabb vagyok a közvetlen élménytől: nincsenek rá superlativusaim, de nem rossz előadás, örülök, hogy láttam. Az elején sok a csinnadratta: fekete pólós férfiak jönnek-mennek a fekete-fehér díszletezésű színpadon, a közönség még gyülekezik; aztán kemény rockos hanghatások, Kuragin és a fiatal tisztek, ketten, akik bejelentik, hogy ők is játszhatnák (alkatilag) Pierre-t, de nem; aztán Anna Pavlovna Scherer estélye (a nagynéni megjelenítése minek?), és színre lép a három főhős: Andrej Bolkonszkij, Pierre Bezuhov és  Natasa Rosztova. Egyszeri látásra Wunderlich József Andrej hercegét érzem a leghitelesebben megformáltnak; Natasa csitrinek jó (bár inkább zavar, mint tetszik, amikor énekel), a beérésén még dolgozni kell, Pierre-t két nap után felülírta bennem a régi-régi filmváltozatból Szergej Bondarcsuk. Jó a Rosztov házaspár, Anatol Kuragin, az öreg Bolkonszkij herceg - sok Hélène Kuragina. 

Az előadás vége össze van csapva. Nem tudom, mennyire áll össze a kép annak, aki a regényt nem olvasta: feltűnik-e, érti-e, hogy a végén miért áll Natasa Pierre, Nyikoláj Marja mellé, nem jön át  Platon Karatajev szerepe sem Pierre életcéljának megtalálásában. (Zavart az is - még az első részben -, hogy Andrej tántorogva, még az összeesése előtt csodálkozik rá a nagy kék égre. Lehetetlen.) Napóleon megformálója (ifj. Vidnyánszky Attila) a közönségnek nagyon tetszett - szerintem a figura erősen el van rajzolva (nyilván rendezői koncepcióból).

"Mi az? Elesem? Megrogy a lábam" - gondolta Andrej herceg, és már hanyatt is esett. Kinyitotta szemét: azt remélte, meglátja, hogyan végződött a franciák meg a tüzérek tusája; szerette volna tudni, leszúrták-e a rőt hajú tüzért, elfoglalták-e az ágyúkat, vagy sikerült-e megmenteni őket. De nem látott semmit. Nincs már felette semmi, csak az ég, a magas ég: nem derült, de mégis mérhetetlenül magas, és szürke felhők úsznak rajta csendesen. "Milyen csendesen, nyugodtan, ünnepélyesen, egészen másképp, mint ahogy én futottam - gondolta Andrej herceg -, egészen másképp, mint ahogy mi futottunk, kiabáltunk a rekedésig; egészen másképp, mint ahogy dühös és ijedt arccal az a francia meg a tüzér rángatta egymás kezéből a tisztítóvesszőt - egészen másképp úsznak a felhők az égen ezen a végtelen, magas égen. Hogy nem láttam meg én azelőtt ezt a magas eget? De boldog vagyok, hogy végre megismertem! Igen! Hiúság minden és csalás, csak ez a végtelen ég nem az! Nincs is, nincs is kívüle semmi. De még az ég sincs, nincsen semmi sem, csak csönd és nyugalom. Hála Istennek!..."