"Itthon viszont az én egykori nézőim már nem néznek tévét, mert az állami
csatornákat felszínesnek, elfogultnak és túlpolitizáltnak, a
kereskedelmi csatornákat pedig alacsony szellemi színvonalúnak tartják" – olvastam nemrég egy Kepes-interjúban. Én is Kepes egykori nézői közé tartozom (meg Vitrayéi közé).
Foci EB-k, VB-k idején azonban úgy a közepe tájától én is tévé elé ülök, s arra gondolok: jaj, csak ne GTK legyen a közvetítő! Azt hallom: ő egy sztár. (Ja, én meg egykori néző.) Ömlik belőle a szó, a monitorán ömlő huszadrangú adatokat ismerteti (érdemes-e tudni, ezért nézzük-e a játékot?), miközben megy a meccs. Felkapott mondatvégi hangsúlyai fülsértőek – főnökei elküldhetnék egy fonetikatanárhoz. Nem mintha a többi sportriportert egy napon lehetne említeni a hajdaniakkal. A bronzmeccsen nem a helyzet magaslatán lévő bíró neve a játék végére sem derül ki, a nemzetisége sem. A mérkőzés előtti 20 percben gyerekkorom alvós babája elevenedik meg a képernyőn, a műsorvezetőnő elméretezett műszempilláját rebegtetve nem mond semmit, az unott arcú szakértők csépelik a szalmát, 20 perc alatt a különböző megszólalók kilencszer idézik, hogy a holland szövetségi kapitány szerint a bronzmeccset nem kellene lejátszani (mennyibe kerül egy műsorperc?)
Még jó, hogy Németországban is láttam két közvetítést. Ja, ott focizni is tudnak. (Én a portugáloknak meg a spanyoloknak szurkoltam.)
