Útinapló 6.

P. tanácsolta: egy napra ugorjunk el Torinóba (ő ott volt Erasmusszal egy fél évig), megéri. A Centraléról indul a vonat, 153 km, 1 óra 40 perc. Automatában vesszük a jegyet (regionaléval 12.25), a vágányok előtt kell kezelni, P. hívta fel rá a figyelmünket (odaútban a kalauz/ellenőr megbüntet egy fiút: jegye van, de nincs kezelve). Kényelmesen utazunk, közben megírom ezt az útinaplót (esténként nem volt rá erőm).

Lombardiából Piemontba menet ilyen a látvány a vonatablakból.

 Aztán Torinóban az a csalóka képzetünk támad, hogy az utca végén emelkedik az Alpok.

A városban gyalogosan közlekedünk, kilométer hosszan árkádok alatt, ahol időnként keresztben autók bukkannak fel. Több standon füstölők égnek, a márkaüzletekből parfümillat száll – illatos város, elfárad az ember szaglószerve.

Feltűnik, hogy mennyivel kevesebb a zöld az utcákon (kivéve a folyópartot) és az erkélyeken is. Nagyvonalú, impozáns terek követik egymást, hatalmas paloták – a Savoyaiak otthonában vagyunk. 

               
                Itt született Viktor Emanuel, az egyesített Olasz Királyság első uralkodója.

Megnézzük a kairói után a leggazdagabb egyiptomi gyűjteményt, a "Királyok galériájában" az installáció is kivételesen szép.

Megkeressük Torinó jelképét, a Mole Antoniellanát, amely az olasz kétcentest díszíti – most filmmúzeumként funkcionál.

Lesétálunk a Póig – Petrarcára gondolok, 

aztán búcsút veszünk ettől a franciás hangulatú várostól, holnap Olaszországtól is.

Útinapló 5.

Reggel tanácsot kérünk a recepción, Comóba akarunk menni. A fiatal nő a Cadorna pályaudvarra irányít, közben kiderül, hogy a nagyapja Kecskeméten született – nem, nem volt még ott, csak átutazóban járt Magyarországon. A vonat már benn áll, zsúfolásig tele van, bár félóránként jár. Como Milánótól 46 km, egy óra rengeteg megállóval. Előrébb megyünk, hátha... Úgy látszik, húsvéthétfől fél Milánó Comóba igyekszik. A peronon állunk, lapjával, minden megállóban újabb és újabb emberek préselődnek fel. N. erősen meg van fázva, hányingere van a tömegtől, arra sincs hely, hogy a földre üljön – az út háromnegyedénél muszáj leszállni. A szabad levegőn elmúlik a rosszullét, várunk a következő vonatra, késik, de aztán – hasonló tömegnyomorban – célba érünk. Minden étterem, pizzéria, kávézó, terasz tele, az utcán hömpölyög az emberáradat – messzire elsétálunk.

A parton a fűben piknikeznek, szolgálatban a településeket összekötő hajó, 

hidroplán száll le, gyönyörű vörös bokrokat fényképezek – örökzöld, bizonyára a friss hajtások vörösek (azóta biológus kollégámtól megtudtam a nevét: korallberkenye). 

Visszasétálunk a városba, a bazilika gyönyörű.

Szép hely, de nem teljesíti be a várakozást, itt-ott az elhanyagoltság jelei... Egy fokkal elviselhetőbb a visszaút. Milánóban még egy séta a dómhoz, vacsora megint a pizzériában, aztán metróval a szállodába. Holnap irány Torino.

Útinapló 4.

Esik, vigasztalanul. Csak dél körül indulunk útnak, amikor vékonyodni látszik a felhőzet. A Sforzese grófok palotájába (várába – védelmi célokat is ellátott) megyünk, ma több múzeum működik benne, a középkori és az egyiptomi anyagot nézzük meg. A vár hatalmas, impozáns belső udvarokkal rendelkezik, itt is, máshol is a tereken betonfoglalatba öntött folyami kövek – látványnak szép, járni rajta borzasztó, kivéve ha az ember mezítláb talpmasszázsnak használná.

Délutánra kisüt a nap, most megyünk fel a dóm teraszára – gótikus csipkék, tornyocskák, szobrok közül pillantunk le és ki a térre, 

megpillantjuk a távolban a modern Milánó magas házait.

Aztán sétafikálunk, most kezdjük érezni a teret, a léptéket... Megkeressük a Scalát, nem különösebben érdekes épület, Mária Terézia építtette.

Nemzetközi márkák üzletei egymás mellett és egymás után, védett belső udvarokban már virágzik a lila akác, a platán most kezd levelet bontani.

Útinapló 3.

A szállodában reggelizünk, a kockasajton és a főtt tojáson kívül csak édes van a kínálatban – a kuglóf nagyon finom. Aztán irány a dóm. Automatában veszünk metrójegyet (5 nyelvű eligazítás), a látnivalók között gyalogosan közlekedünk. Szitáló eső, didergés sorban állás közben, de gyorsan bejutunk a templomba.

Öthajós, impozáns méretek, gótika, beleszervülve más stílusok, 600 év... nemzetközi forgatag (rengeteg kínai és japán, de sűrűn hallani francia szót, németet, oroszt). Készülődnek a feltámadás ünnepére.

Részlet a dóm kapujából.

Mire kijövünk, eláll az eső, gyorsan felszárad, a Santa Maria delle Grazie-templomba tartunk – zárva –,

ill. a hozzátartozó dominikánus kolostor refektóriumába az Utolsó vacsorát megnézni. A belépőt még otthon, neten megvettük, másképp be sem jutni, 15 percenként engedik be a csoportokat. Leonardo műve több mint 500 éve a falon (nem freskó – száraz felületre dolgozott L. temperával, hogy az apostolok arcának, kézmozdulatainak, testtartásának kimunkálása minél kifejezőbb lehessen). A képet többször restaurálták, utoljára 1999-ben – 20 éves munkával – tisztították meg a rárakódott fölöslegtől. Elmesélem N.-nak, hogy tehetős, de műveletlen hazánkfiának mi fogalma van (volt) L.-ról. A prospektusokból jegyzem meg a kép német (Das Abendmahl) és orosz (Тайная Вечеря) címét.

A fotó forrása itt, természetesen nem lehet benn fényképezni.

Leonardótól több mint ezer évet visszamegyünk az időben, felkeressük a San Abroggio-templomot, amelynek alapítója az ambróziánus himnuszok névadója: Szent Ambrus püspök (a kriptában őrzik az ereklyéjét). A dómmal ellentétben itt nincs tömeg.

Még belefér a napba a Pinacoteca di Brera: vallási, bibliai tárgyú képek alapvetően olasz festőktől (Bellini, Raffaello, Caravaggio) – a legnagyobb élmény: Mantegna Halott Krisztusa.

A kép innen.

Halhatatlan értékek, amelyeket Isten nevében és dicsőségére hoztak létre művészek generációi.

Útinapló 2.

Bergamó

Busszal bemegyünk a városba, csomagmegőrzőben hagyjuk a bőröndjeinket, aztán gyalog szétnézünk egy kicsit, 

majd fogassal felmegyünk az óvárosba (alta citta). 

Lenyűgöző középkori és reneszánsz gazdagság (városháza, dóm, Santa Maria Maggiore, Colleoni kápolnája), 

370 méteres magasságból kilátás a völgyre, az Alpok havas csúcsaira. 

Lent a városban nagypéntek délután élvezik a napsütést az emberek. Kicsit előrébb jár a tavasz, mint otthon, de egy árnyékos teraszon kávézunk, ahol csíp a levegő. Este vonattal tovább Milánóba.

Útinapló 1.

Zaza érzi, hogy valami készül: 'ezek már megint itt hagynak'. Nyugtalan az autóban is, leül, lefekszik-feláll újra meg újra. Amikor Á. beszáll, örül, amikor mi ki, sír, de megvárom míg elhajtanak, kinéz elhaladtában, de már csendben van. Tudjuk, hogy jól fogja érezni magát, Á. programot csinál neki, jó pótgazda. 

***

Pesten keresztül, fennakadás nélkül érünk ki a reptérre. Lassan elszakadok a napok óta tartó portfóliózástól, várok még egy SMS-t, de már Milánóra gondolok. A rettenetes kiejtésű stewardess van szolgálatban, a gép kapitány azt mondja: Milánóban szép idő van, 10 fok – az nem sok. N. fél, mint mindig a repülőn, tériszonya van, de a repülési magasság elérése után már rajzol. Fönt is nagy a szél, beköttetik a biztonsági övet. A Germanwings tragédiája még közel, N. nem érti a pilótát: 'ha öngyilkos akar lenni, nem kell még 150 embernek meghalnia.' A pszichopatákat, reméljük, elkerüljük. A stewardessek sokat karattyolnak, húsvéti akció a parfümökre... Ez a kereskedelmi vonás mint utasnak idegen. Előveszem a útikönyvet...

Az Alpok fölött.