Gyűjtés

Az egyik mezőgazdasági munka, amelyikben gyerek- és kamaszkoromban szívesen vettem részt. 

Apám még tartott állatokat, volt egy darab rétünk, de az is lehet, hogy bérelte valakitől. Júniusban vett ki szabadságot ő is, anyu is, nekünk már nem volt tanítás (emlékeim szerint 8. körül befejeződött). Géppel lekaszáltatta a füvet, pár napig száradni hagyta, nézte az eget meg az időjárásjelentést, drukkolt, hogy most ne essen, főleg több napig ne, nehogy elrohadjon a széna. Gyűjteni nem indultunk korán, hadd szálljon fel a harmat... Szénagereblyét (széles a feje, fából vannak a fogai), petrencerudakat, vasvillát vállra vetve ballagtunk a "szorocská"-n, az "Újváras"-on át a rétre.

A hosszú, keskeny parcellán a szénakaszáló rendbe vágva hagyta a füvet (nem emlékszem olyanra, hogy kézi erővel kaszálták volna le ‒ 70-es évek). A középső rendhez jobbról is, balról is hozzáhúztuk a rendeket, az így meghizlalt rend neve: garád.  A garádból lettek a petrencék: a garád végéről kezdve, felgömbölygetve a szénát (mint ahogy az ember hólabdát csinál) alakítottuk ki őket. Egy petrence akkora volt, amekkorát két petrencerúdon (női csukló vastagságú, hosszú farúd, amilyennel Toldi mutatta Laczfinak a Budára vezető utat) két kiskamasz el tud vinni az egyik középtájon lévő petrencéhez. Ott aztán apu boglyát rakott belőlük. Szénahordáskor ezeket szedték fel, és lovaskocsival vagy traktor vontatta pótkocsin hazavitték. (A szénahordással mindig került a házba egér. Innen a beteges iszonyom.) A kazal tetejére szalmát és valami fóliaszerűséget tettek, hogy a széna védve legyen a csapadéktól. Hónapok alatt a kazal úgy összeállt, összetömörödött, hogy télen egy erre alkalmas szerszámmal  kellett vágni belőle az állatok etetéséhez.

A második kaszálás, a sarjú mennyiségben már jóval kevesebb takarmányt adott (kivéve, ha hűvös, csapadékos volt a nyár).

A gyűjtés haladós és tiszta munka volt, fény és levegő, valami patriarchális derű lengte be. Ebédre vagdalthúst (a tavaszi vagdalt zöldségesebb, kevésbé jó ízű, ára 6,50, a különleges vagdalt tetején paprikás zsír, ára 7,50) vagy uzsonnahúst (sárga volt a doboza) vittünk, paprikát, paradicsomot a zöldségesnél vettünk (a kertben akkor még nem ért), a fehér kenyeret Varga péktől, Szécsényből hozta anyu. Vizet a demizsonból ittunk. "Boglyák hűvösében" vagy a fűzfa alatt volt némi pihenő.

Mindez kutyasétáltatás közben jutott eszembe ‒ l. az alábbi képeket: itt minden géppel történt, összesen két munkafázisban.

Őszikék

Arany 60 éves volt, amikor letette az Akadémia terhét ‒ a képein matuzsálemi korúnak látszik. Oravecz Imre 42 évesen azt gondolja, "öreg fa az átültetéshez" (ti. hogy Amerikában maradjon), 50 évesen, hogy "a csillagokat már nem sokszor látom".

Én közelebb vagyok a 64-hez, mint a 63-hoz, de nem érzem, hogy öreg lennék. A munka világából azonban kiléptem, a kötelezettségeket letettem, én szabom meg napjaim rendjét. Kapcsos könyvem nincs ‒ olvasok, járok-kelek, talán írok is.

10 éve

Ma 10 éve azonnali hatállyal megszüntették hetünk - FFÉ, GYP, HE, SFO, SZKE, UP, ZM - közalkalmazotti jogviszonyát az esztergomi Szent István Gimnáziumban. A munkaügyi pert 3 múlva, másodfokon is megnyertük. 

Az évforduló kapcsán kilátogattunk HE sírjához, aztán együtt voltunk, beszélgettünk a Strandbüfében.

Sokat írtam róla, pl.

http://egyelettajairol.blogspot.com/2009/08/buneim.html

http://egyelettajairol.blogspot.com/2010/08/evfordulo.html

A többi néma csend.

Csernobili ima

Az elmúlt héten (Grecsó Veráját félretéve) Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima c. könyvét olvastam. Döbbenet: a dokumentum tárgyiassága, a szenvedés olykor dosztojevszkiji mélysége, a hatalom cinizmusa, a manipulált szovjet ember békés atomba, technikába vetett hite, a zónába=évszázadokkal ezelőtti múltba visszaszivárgó falusi élet... Az író kétsége: a múltról ír-e vagy a jövőről... S olykor jelenbeli déja vu...

„Szóval vegyészmérnök vagyok, kandidátus, amikor behívtak, egy nagy termelőegység laboratóriumát vezettem. Mire használtak? Lapátot adtak a kezembe, gyakorlatilag ez volt az egyetlen munkaeszközöm. Itt született a mondás: lapáttal az atomnak. Kaptunk védőfelszerelést, védőmaszkot, gázálarcot, de ezeket senki sem használta, mert ha harmincfokos hőségben magára rángatja az ember, rögtön elpusztul. Aláírtuk, hogy átvettük mint kiegészítő felszerelést, aztán megfeledkeztünk róla. Amikor utaztunk… A buszokról átszálltunk a vonatra, a vagonban negyvenöt ülőhely volt, mi meg hetvenen voltunk. Fölváltva aludtunk. Ez most jutott eszembe… Szóval mi is ez a Csernobil? Haditechnika és katonák. Mosók. Háborús helyzet. Tízfős sátrakban szállásoltak el. Egyesek gyerekeket hagytak otthon, másoknak akkor szült a felesége, megint másoknak meg nem volt lakásuk. Senki se nyavalygott. Ha kell, akkor kell. A haza hívott, a haza parancsára jöttünk. Ilyen a mi népünk…”

„Miért hallgattunk, ha tudtuk? Miért nem mentünk ki a terekre, miért nem kiabáltunk? Jelentettünk… Mint már mondtam, szolgálati feljegyzéseket készítettünk. De hallgattunk, és zokszó nélkül hajtottuk végre a parancsokat, mert kötött a pártfegyelem, én pedig kommunista voltam. Nem emlékszem olyan esetre, hogy bárki is aggódott volna magáért a munkatársaim közül, és ne lett volna hajlandó szolgálati útra menni a zónába. És nem azért, mert attól félt, hogy kizárják a pártból, hanem azért, mert hitt. Az a hit vezérelte mindenekelőtt, hogy szépen és igazságosan élünk, az ember nálunk mindenekfölött áll, ez minden dolgok mértéke. Amikor később összeomlott ez a hit, az sokak számára infarktussal vagy öngyilkossággal végződött. Golyót röpítettek a szívükbe, mint Legaszov akadémikus… Mert amikor az ember elveszti a hitét, ott marad hit nélkül, akkor már nem résztvevő, hanem cinkos, és akkor nincs mentség. Volt egy jel… A Szovjetunióban annak idején minden atomerőmű széfjében ott volt a baleset utáni mentesítés terve. Típusterv. Titkos. Ilyen terv nélkül nem adtak engedélyt az erőmű beindítására. Ezt sok évvel a baleset előtt pontosan a csernobili erőmű példájára dolgozták ki. Mit és hogy kell tenni. Ki miért felel. Hol található. A legapróbb részletekbe menően…És egyszer csak pont ott, abban az erőműben történik katasztrófa. Mi ez – véletlen egybeesés? Misztika? Ha hívő lennék… Ha az emberértelmet akar találni, vallásosnak érzi magát. Én pedig mérnök vagyok. Más hitű ember. Más jelképeim vannak… De mi lesz most… Mit kezdjek a hitemmel?”

„Az első hónapok… Ukrajna retteg, Fehéroroszországban pedig teljes a nyugalom. [Ukrajna területének 4,8, Fehéroroszország területének több mint 23 %-a szennyeződött.] A tetőpontjához érkezett a vetési kampány. Nem bújtam el, nem az irodámban üldögéltem, hanem a mezőkön és a réteken szaladgáltam. Szántottak-vetettek. Elfelejti, hogy Csernobil előtt békés munkaerőnek titulálták az atomot, büszkék voltunk arra, hogy az atomkorszakban élünk. Nem emlékszem olyanra, hogy rettegtünk volna az atomtól… Akkor még nem féltünk a jövőtől. Milyen szerepet játszott a járási pártbizottság első titkára? Nem olyan nagy ember, egyszerű főiskolai diplomája van, rendszerint mérnök vagy agronómus. Egyesek még pártfőiskolát is végeztek. Annyit tudtam a sugárzásról, amennyit a polgári védelmi tanfolyamon sikerült elolvasni róla. ott meg egy szót se hallottam arról, hogy cézium és stroncium lehet a tejben… Vittük a tejüzemekbe a céziummal szennyezett tejet. Leadtuk a húst. Kaszáltuk a 40 curie-s szénát. Teljesítettük a terveket… teljes felelősséggel… Én tapostam ki belőlük. Senki sem mentett föl minket a terv teljesítése alól.”

„Hogy lehetne gyógyítani minket?  Nem kaptunk semmilyen dokumentumot. Kerestem... Érdeklődtem különböző szinteken. Három választ kaptam, mindet megőriztem. Az első válasz: megsemmisítették a dokumentumokat, mert három évig kellett tárolni őket, és letelt az idő. A második: megsemmisítették a dokumentumokat, amikor a peresztrojka után csökkentették a hadsereg létszámát, és feloszlattak bizonyos egységeket. A harmadik: megsemmisítették a dokumentumokat, mert radioaktívak voltak. Vagy talán azért semmisítették meg, hogy senki se tudja meg az igazságot? Mi tanúk vagyunk. De nemsokára meghalunk.”

„Megőriztem sok instrukciót... Szigorúan titkosakat. Mindet odaadom magának. Instrukció a fertőzött tyúkhús feldolgozására… (…) Ha ennyi és ennyi curie-t ér el a hús szennyezettsége, meg kell főzni sós vízben, a vizet a lefolyóba kell önteni, a húst pedig pástétomba és kolbászba kell keverni. Ha ennyi és ennyi curie, akkor csontlisztbe, marhatápba. Így teljesítették a tervet a hústermelésben.”

„Micsoda sztahanovista módon építették a csernobili atomerőművet. Szovjet módra. A japánoknál tizenkét év telik el, mire üzembe helyeznek egy ilyen objektumot, nálunk két-három év is elég. A különleges objektum minősége és biztonsága olyan, mint a sertéstelepé. A baromfigyáraké! Ha hiány volt valamiből, nem számított az építési terv, lesajnálták, pótolták azzal, ami a kezük ügyébe akadt. Ezért öntötték le bitumennel a gépcsarnok tetejét. Pontosan ezt a tetőt oltották a tűzoltók. És ki vezette az atomerőművet? Egyetlen atomfizikus sem volt a főnökségben. Voltak energetikusok, turbinaszakértők, politikai munkatársak, egyetlen specialista, egyetlen fizikus sem volt köztük… (…) A földben, a vízben radionuklidok találhatók,  radionuklidok tucatjai. Radioökológusok kellenének… Fehéroroszországban nem voltak. Moszkvából kellett hívni szakembereket. Valamikor még a mi tudományos akadémiánkon dolgozott Cserkaszova professzor, a kis dózisok, a belső sugárzás problémáival foglalkozott. Öt évvel Csernobil előtt számolták föl a laboratóriumát – nálunk nem történhet semmiféle katasztrófa. Miről beszélnek? Az élenjáró szovjet atomerőművek a legjobbak a világon. Miféle kis dózisok? Miféle belső sugárzás? Radioaktív élelmiszerek… Fölszámolták a laboratóriumot, nyugdíjba küldték a professzort. Ruhatáros állást szerzett valahol, adogatta a kabátokat…”

„Mindent titkosítanának! (…) Sztálinista ország. Még mindig sztálinista ország… Az atomháború esetére kiadott instrukciókban előírják, hogy ha nukleáris baleset vagy atomtámadás fenyeget, haladéktalanul el kell látni a lakosságot megelőzésképpen jódkészítményekkel… Veszélyhelyzetben… Itt pedig… 3000 mikroröntgen/óra… De ők nem az embereket, hanem a hatalmukat féltik. Ez a hatalom országa, nem pedig az emberek országa. Vitathatatlanul az államé az elsőbbség. Az emberélet értéke pedig nulla.”

„Amikor megvizsgálták a vezetőket az intézetünk munkatársai, mindnyájuk pajzsmirigye tiszta volt. A gyerekeiket is elvitették titokban, amilyen messze csak lehet. Amikor pedig kiküldetésbe mentek, volt védőmaszkjuk és védőruhájuk. Volt mindenük, amit mások nem kaptak. És már régóta nem titok az sem, hogy különleges tehéncsordát tartottak Minszk környékén. Minden tehénnek volt száma, konkrét személyek ellátására tartották őket. Különleges föld, speciális üvegházak… Spéci ellenőrzés… Ez volt a legocsmányabb…” 

Nádas

Tudom, de nem látom, hogy idős: áll a színpadon egy férfi és felolvas. Néha iszik egy kortyot - másodpercnyi szünet -, olykor jobb zsebéből előveszi a zsebkendőjét, elhúzza az orra előtt, meg sem áll, olvas érzékletesen, kifejezően, szinte "eljátssza", újraéli, amit megírt. Tele a Fesztivál Színház - nem csörög cukorka, néha egy-egy köhintés -, odaadó figyelemmel hallgatunk, 'erővel' olvas és 'erővel' odahallgatunk.. Múlt századi műfaj, gondolom, semmi show (minimál design: egymásba csúszó fehér vonalak a fekete háttérre vetítve, átlátszó plexi pult, sötétebb és világosabb szürkészöld fényszőnyeg) - csak "fehérek közt egy európai".

"S valóban el voltam kényeztetve, nem mintha kényeztettek volna, ellenkezőleg, igen szigorúak voltak velem, hanem szerettek. Ketten szerettek, akik egymást szerették, feltétel nélkül szerették egymást, ebből szintén jutott nekem valamennyi, a feltétel nélküliből, később még az öcsémnek is jutott belőle."

2018

Évek óta ritkuló bejegyzések, megszűnőben lévő közlésvágy, szelektáló figyelem a külvilágra...
Csak a rend kedvéért (két nappal visszadátumozva)...

Nóra leérettségizett, jó helyen tanul tovább - sok-sok év után újra szeret iskolába járni. Nyár végén kórház - a szorongás különböző mélységű fokozatai, aztán nyugalom, de nem megnyugvás.

A világ elgörbült gyémánttengelye kiegyenesedett. Béke.

Sok-sok színház, kevés olvasás (idei leg: Omerta), Bukovina-Máramaros és Velence...

A szabadság szűk körei.

Még 2.

Már régen

Kiss Dénes: Részem lettél


Úgy élsz bennem, akár a vérem,
nyitott szememben a világ,
fájdalmaink a létezésben,
vagy ép üvegben a szilánk!
Belőlem már te ki nem válhatsz,
mint halál a születésből,
éjszakáimból az álmok,
élők a múló időkből.