Háy

A Szentgyörgymezői Olvasókörben (régóta azt gondolom: Esztergomban A MŰVELŐDÉSI HÁZ), kellemes, kulturált külső térben két hete elindult egy új programsorozat Irodalmi kávézó címmel. Az első vendég Háy János volt, a beszélgetőtárs (most is, a következő találkozókon is) Reichert Gábor.

Az életműből az utolsó két könyv a beszélgetés tárgya (aztán mégis elhangzik egy-két kérdés a nagy port kavart Háy-féle irodalomtörténetre vonatkozóan is): a Ne haragudj, véletlen volt és A cégvezető. Az egyiket a karácsonyi ünnepek idején olvastam, a másikat nemrég fejeztem be – frissen élnek bennem. Érdekes rácsodálkozni az alkotói folyamatra: a Ne haragudj, véletlen volt egy, a beszélgetőtárs által felolvasásra választott részlete, a Hétköznap című (nekem is be van hajtva ennél a résznél a könyvlap sarka) kapcsán R.G. rákérdez, de nem fejti ki, ez miért érdekes: ennek az írásakor A cégvezetőn még dolgozott az író, vagy már kész volt. Kész volt. T.i. a regény, A cégvezető fő témája a másik mű, a "szükségnapló" említett részletében is megjelenik, ha az kész volt: visszatér: "Ami nem növekszik, az csökken. Olyan nincs, hogy szinten tartani, mert az maga a csökkenés. És rögvest kiszimatolják a vetélytársak, hogy csökkensz."

A Ne haragudj, véletlen volt  felkérésre készült 2020-ban mint karanténnapló, a tavaszi pandémia idején, egyébként nem írt, azóta sem ír naplót, mondja Háy. Nem tartja magát érdekesnek, a vele történő dolgokat sem, hétköznapi ember, hétköznapi eseményekkel. Anti-Kosztolányi felfogás.

Amit az író ír, ha önéletrajzi is, minden fikció. Vegyünk csak elő egy 10 évvel ezelőtt írt önéletrajzot meg egy mostanit – mit hagytunk ki, mi került bele, mondja... Érdekes, de fikció-e a totalitás megragadásának lehetetlensége vagy adott esetben a fölöslegessége ...

Azt mondja Háy, a kritika elkönyvelte őt pesszimista írónak – ő nem tartja magát annak. De a cégvezető élete kudarc, nem? – hangzik valahogy így a kérdés.  Nem, a végén a tükörben kicsinek látja magát, szembenéz önmagával – Háy értelmezésében a kudarc a szembesülés hiánya. Igen, ezzel egyet lehet érteni, de a szembesülés megtörténte talán mégsem siker...

Mindannyian cégvezetők vagyunk, saját életünk irányítói, jó/rossz döntések hozói... Nem csak a cégvezető (nincs neve), a felesége is hibázik: megpróbálja megállítani a férjét, elég, amit eddig elért az üzletben... Meglep, hogy az író ezt hibának látja... Igen, elszürkült a házasság, de a feleség a visszafogással valami tartalmasabb élet felé mozdítana... Háy szerint csak a cégvezető mondhat megálljt, de a megállás csökkenés, a munkájának az értelme pedig a növekedés. Háy egyes szám 1. személyben is megismétli: őt magát is csak ő maga állíthatná meg. Tehát az üzlet megy egy kijelölt sínen, mennie kell. Egész a szembesülésig? Dermesztő magány. Eszembe jut Somodi Imre karrierje.

S már csak otthon gondolkozom azon, hogy Háy ugyanúgy, mit Oravecz Imre, paraszti származású, persze, más nemzedék – utóbbinak ez a tény áthatja egész életművét. Háy mondja, hogy Budára járt középiskolába, Budán is él. Érdekelne, miben alakította tudatát a származása, a miliő...

A napló számomra katartikus volt, olyan József Attila-i értelemben az – "De énnekem/ pénzt hoz fájdalmas énekem" –, hogy t.i. az író magából dolgozik, saját fájdalma (a felesége halála) is munkája tárgya lesz (Babits-féle alany és tárgy)... A regény látlelet a rendszerváltás utáni évtizedek világáról, jellemző típusá(i)ról.

A beszélgetés végén elhangzik, hogy Grecsó a következő meghívott vendég. 'Először fordul elő, hogy Grecsó utánam jön. Biztos nem ért rá' – mondja Háy. Önirónia? Vagy valami más?

Jó este volt.

Говорите по русски?

 

Jó előre eldöntöttem, hogy amikor szabadon rendelkezem az időmmel, az Orosz Kultúra Házában beiratkozom orosz nyelvtanfolyamra.

Az én nemzedékem 5. osztályban kezdett idegen nyelvet tanulni, ez kötelezően az orosz volt. A falusi iskolában Zolczer igazgató bácsi tanította (nem tudom, hogy a szakos volt-e, –élővilágot és földrajzot is tanított –, lehet, hogy felvidéki származásúként neki feküdt a legjobban). Gimnáziumban orosz tagozatos voltam, az egyetemen orosz nyelv és irodalom szakon (is) végeztem, aztán 12 tanéven keresztül középiskolában tanítottam is a nyelvet – utoljára 28 éve (pontosabban 2011-ben egy szemeszteren át abszolút kezdő egyetemistáknak vezettem nyelvtanfolyamot. Gondoltam, olvasva-hallva érteném, miről van szó, de a megszólalás nagy erőfeszítésbe kerülne, a spontán, folyamatos beszéd pedig biztosan nem menne.

A pandémia miatt az órák online térben folytak, a csoport zöme fiatal diplomásokból és egyetemistákból áll (kicsi a világ: csoporttársam egy egykori tanítványom a pályakezdés éveiből), a tanárnő született orosz, 20 éve él Magyarországon.

Mindez csak a kontextus kedvéért, mert a lényeg: az idegen nyelvben lubickolás öröme. Ahogy visszajönnek évtizedek óta nem használt szavak, kifejezések, ahogy rácsodálkozol, hogy nyelvtanilag tudod mi, miért és hogyan, ahogy élvezed a született orosz beszédének dallamát , ahogy lejegyzel mindent, amit spontán mond, új jelenségek, tárgyak sosem ismert szavait tanulod, ahogy egyre bátrabban megszólalsz, ahogy két délutánt töltesz a fordítással, nem annyira a szöveg nehézségi foka, hanem inkább amiatt, hogy sosem írtál cirill betűkkel számítógépen, és hasonlatos vagy az egyszeri visongatós gépírónőhöz… Ahogy felveszed az egykor elejtett fonalat. S ennek az egésznek nincs tétje, pusztán kedvtelésből csinálod.

1989-ben Moszkvában, a Rosszija Szálló Inturiszt boltjában  5 dollárért megvettem a Mester és Margaritát (normál könyvesboltban nem csak ezt nem lehetett kapni). A regényt magyarul nem egyszer olvastam, gimnáziumban többször tanítottam is, de eredeti nyelven olvasni… azért az egy kihívás. Eljött az ideje, és nem jelent nehézséget (persze, segít a mögöttes tudás). Vannak benne ismeretlen szavak, de nem szótározom, viszont fejezetről fejezetre kiírom a frazeologizmusokat, jó kifejezéseket, szókapcsolatokat, amelyeket a kontextusban értek, de anyanyelvről oroszra nem tudnám mondani.

Élvezetes időtöltés.

Máglya

Nem csak megvettem – online dedikáltattam is '17 karácsonyán, de mostanáig abban a hitben voltam, hogy az elolvasásával restanciában vagyok, így kihoztam magammal a nyaralóba. Az első mondattól kezdve ismerős, de bizonyos részeket mintha először látnék. Talán a neten olvastam csak, amit Dragomán posztolt belőle...  Aztán, amikor az első behajtott sarkú laphoz érek, kétségtelen bizonyossággá válik: a szememmel olvastam, az eszem életemnek abban a nagyon nehéz időszakában máshol járt. "Erővel olvasni...", ahogy Márai mondta.

A varázslatos olvasmány főhőse, a 13 éves Emma egyes (olykor többes) szám első személyben, jelen időben nem egész egy év történetét mondja, éli, láttatja. De a jelen (1990) mögött ott a szülei, a nagyszülei története, traumái, háború, zsidóüldözés, Ceausescu-rendszer, a '89-es romániai forradalom... Plasztikusan megrajzolt szereplők sokasága, a miliő részletgazdagsága, finoman szőtt motívumháló (a nagymama rubintgyűrűjének felvillanásaiból  pl. csak most állt össze a fejemben a gyűrű története*, amikor ezt írom), a nagymama egyes szám második személyben elmondott emlékidézése krimi izgalmasságú "nyomozás", költői szépségű, a mű egészéből akár önálló életre is kiragadható "novellák" (p. a nagymama és nagypapa fiatalkori egymásra találása), mágia, látomás, szerelem, gyűlölet – és varázslatosan szép nyelv. Míves munka.

Nem ifjúsági regény – kamasz főhőse ellenére szembesülés és szembesítés XX. századi nagy bűnökkel, örök létkérdésekkel. Például a besúgóvá válni morális dilemmájával. 

"Rám néz. Azt mondja, ilyen fiatalon én ezt nem fogom megérteni, de ha mégis meg akarnám próbálni, hogy milyen lehet megérteni, akkor tegyek fel egy kérdést magamnak, hogy mit tennék meg  azért a fiúért, akire annyit gondolok mostanában, mit tennék meg azért a Péterért?

Elhallgat, megrázza a fejét, azt mondja, hogy hiába kérdezem meg magamtól akármilyen őszintén, tudni úgyse fogom. Az csak ott és akkor derül ki, amikor dönteni kell, amikor azt kell mondani, hogy igen vagy nem."

És egymásba kapcsolódó, egymással  szakító, megbocsátani nem tudó és bűnökön felül emelkedni tudó nemzedékek története. "Az arcát nézem, a ráncai mögött meglátom Anya arcát, a saját arcomat."

Súlyos könyv, mégis áthatja valamiféle derű.

*A nagymama kicsi rubintgyűrűjét  nyújtja Emmának, őrizze meg, ha elmegy. Emma marad. A gyűrűbe egy név van vésve, de a lány nem tudja elolvasni. Fejezetekkel később a nagymama egy újabb történetében a haldokló Bátykó csúsztat valamit az akkor fiatal lány nagymama kezébe: "éles, hideg kő, kicsi, forró parázs, nem tudod eldönteni, melyik..."  S a regény befejező mondataiban élet és halál küszöbén tűnik fel utoljára a varázsolni tudó gyűrűsujj...

Gyűjtés

Az egyik mezőgazdasági munka, amelyikben gyerek- és kamaszkoromban szívesen vettem részt. 

Apám még tartott állatokat, volt egy darab rétünk, de az is lehet, hogy bérelte valakitől. Júniusban vett ki szabadságot ő is, anyu is, nekünk már nem volt tanítás (emlékeim szerint 8. körül befejeződött). Géppel lekaszáltatta a füvet, pár napig száradni hagyta, nézte az eget meg az időjárásjelentést, drukkolt, hogy most ne essen, főleg több napig ne, nehogy elrohadjon a széna. Gyűjteni nem indultunk korán, hadd szálljon fel a harmat... Szénagereblyét (széles a feje, fából vannak a fogai), petrencerudakat, vasvillát vállra vetve ballagtunk a "szorocská"-n, az "Újváras"-on át a rétre.

A hosszú, keskeny parcellán a szénakaszáló rendbe vágva hagyta a füvet (nem emlékszem olyanra, hogy kézi erővel kaszálták volna le ‒ 70-es évek). A középső rendhez jobbról is, balról is hozzáhúztuk a rendeket, az így meghizlalt rend neve: garád.  A garádból lettek a petrencék: a garád végéről kezdve, felgömbölygetve a szénát (mint ahogy az ember hólabdát csinál) alakítottuk ki őket. Egy petrence akkora volt, amekkorát két petrencerúdon (női csukló vastagságú, hosszú farúd, amilyennel Toldi mutatta Laczfinak a Budára vezető utat) két kiskamasz el tud vinni az egyik középtájon lévő petrencéhez. Ott aztán apu boglyát rakott belőlük. Szénahordáskor ezeket szedték fel, és lovaskocsival vagy traktor vontatta pótkocsin hazavitték. (A szénahordással mindig került a házba egér. Innen a beteges iszonyom.) A kazal tetejére szalmát és valami fóliaszerűséget tettek, hogy a széna védve legyen a csapadéktól. Hónapok alatt a kazal úgy összeállt, összetömörödött, hogy télen egy erre alkalmas szerszámmal  kellett vágni belőle az állatok etetéséhez.

A második kaszálás, a sarjú mennyiségben már jóval kevesebb takarmányt adott (kivéve, ha hűvös, csapadékos volt a nyár).

A gyűjtés haladós és tiszta munka volt, fény és levegő, valami patriarchális derű lengte be. Ebédre vagdalthúst (a tavaszi vagdalt zöldségesebb, kevésbé jó ízű, ára 6,50, a különleges vagdalt tetején paprikás zsír, ára 7,50) vagy uzsonnahúst (sárga volt a doboza) vittünk, paprikát, paradicsomot a zöldségesnél vettünk (a kertben akkor még nem ért), a fehér kenyeret Varga péktől, Szécsényből hozta anyu. Vizet a demizsonból ittunk. "Boglyák hűvösében" vagy a fűzfa alatt volt némi pihenő.

Mindez kutyasétáltatás közben jutott eszembe ‒ l. az alábbi képeket: itt minden géppel történt, összesen két munkafázisban.

Őszikék

Arany 60 éves volt, amikor letette az Akadémia terhét ‒ a képein matuzsálemi korúnak látszik. Oravecz Imre 42 évesen azt gondolja, "öreg fa az átültetéshez" (ti. hogy Amerikában maradjon), 50 évesen, hogy "a csillagokat már nem sokszor látom".

Én közelebb vagyok a 64-hez, mint a 63-hoz, de nem érzem, hogy öreg lennék. A munka világából azonban kiléptem, a kötelezettségeket letettem, én szabom meg napjaim rendjét. Kapcsos könyvem nincs ‒ olvasok, járok-kelek, talán írok is.

10 éve

Ma 10 éve azonnali hatállyal megszüntették hetünk - FFÉ, GYP, HE, SFO, SZKE, UP, ZM - közalkalmazotti jogviszonyát az esztergomi Szent István Gimnáziumban. A munkaügyi pert 3 múlva, másodfokon is megnyertük. 

Az évforduló kapcsán kilátogattunk HE sírjához, aztán együtt voltunk, beszélgettünk a Strandbüfében.

Sokat írtam róla, pl.

http://egyelettajairol.blogspot.com/2009/08/buneim.html

http://egyelettajairol.blogspot.com/2010/08/evfordulo.html

A többi néma csend.

Csernobili ima

Az elmúlt héten (Grecsó Veráját félretéve) Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima c. könyvét olvastam. Döbbenet: a dokumentum tárgyiassága, a szenvedés olykor dosztojevszkiji mélysége, a hatalom cinizmusa, a manipulált szovjet ember békés atomba, technikába vetett hite, a zónába=évszázadokkal ezelőtti múltba visszaszivárgó falusi élet... Az író kétsége: a múltról ír-e vagy a jövőről... S olykor jelenbeli déja vu...

„Szóval vegyészmérnök vagyok, kandidátus, amikor behívtak, egy nagy termelőegység laboratóriumát vezettem. Mire használtak? Lapátot adtak a kezembe, gyakorlatilag ez volt az egyetlen munkaeszközöm. Itt született a mondás: lapáttal az atomnak. Kaptunk védőfelszerelést, védőmaszkot, gázálarcot, de ezeket senki sem használta, mert ha harmincfokos hőségben magára rángatja az ember, rögtön elpusztul. Aláírtuk, hogy átvettük mint kiegészítő felszerelést, aztán megfeledkeztünk róla. Amikor utaztunk… A buszokról átszálltunk a vonatra, a vagonban negyvenöt ülőhely volt, mi meg hetvenen voltunk. Fölváltva aludtunk. Ez most jutott eszembe… Szóval mi is ez a Csernobil? Haditechnika és katonák. Mosók. Háborús helyzet. Tízfős sátrakban szállásoltak el. Egyesek gyerekeket hagytak otthon, másoknak akkor szült a felesége, megint másoknak meg nem volt lakásuk. Senki se nyavalygott. Ha kell, akkor kell. A haza hívott, a haza parancsára jöttünk. Ilyen a mi népünk…”

„Miért hallgattunk, ha tudtuk? Miért nem mentünk ki a terekre, miért nem kiabáltunk? Jelentettünk… Mint már mondtam, szolgálati feljegyzéseket készítettünk. De hallgattunk, és zokszó nélkül hajtottuk végre a parancsokat, mert kötött a pártfegyelem, én pedig kommunista voltam. Nem emlékszem olyan esetre, hogy bárki is aggódott volna magáért a munkatársaim közül, és ne lett volna hajlandó szolgálati útra menni a zónába. És nem azért, mert attól félt, hogy kizárják a pártból, hanem azért, mert hitt. Az a hit vezérelte mindenekelőtt, hogy szépen és igazságosan élünk, az ember nálunk mindenekfölött áll, ez minden dolgok mértéke. Amikor később összeomlott ez a hit, az sokak számára infarktussal vagy öngyilkossággal végződött. Golyót röpítettek a szívükbe, mint Legaszov akadémikus… Mert amikor az ember elveszti a hitét, ott marad hit nélkül, akkor már nem résztvevő, hanem cinkos, és akkor nincs mentség. Volt egy jel… A Szovjetunióban annak idején minden atomerőmű széfjében ott volt a baleset utáni mentesítés terve. Típusterv. Titkos. Ilyen terv nélkül nem adtak engedélyt az erőmű beindítására. Ezt sok évvel a baleset előtt pontosan a csernobili erőmű példájára dolgozták ki. Mit és hogy kell tenni. Ki miért felel. Hol található. A legapróbb részletekbe menően…És egyszer csak pont ott, abban az erőműben történik katasztrófa. Mi ez – véletlen egybeesés? Misztika? Ha hívő lennék… Ha az emberértelmet akar találni, vallásosnak érzi magát. Én pedig mérnök vagyok. Más hitű ember. Más jelképeim vannak… De mi lesz most… Mit kezdjek a hitemmel?”

„Az első hónapok… Ukrajna retteg, Fehéroroszországban pedig teljes a nyugalom. [Ukrajna területének 4,8, Fehéroroszország területének több mint 23 %-a szennyeződött.] A tetőpontjához érkezett a vetési kampány. Nem bújtam el, nem az irodámban üldögéltem, hanem a mezőkön és a réteken szaladgáltam. Szántottak-vetettek. Elfelejti, hogy Csernobil előtt békés munkaerőnek titulálták az atomot, büszkék voltunk arra, hogy az atomkorszakban élünk. Nem emlékszem olyanra, hogy rettegtünk volna az atomtól… Akkor még nem féltünk a jövőtől. Milyen szerepet játszott a járási pártbizottság első titkára? Nem olyan nagy ember, egyszerű főiskolai diplomája van, rendszerint mérnök vagy agronómus. Egyesek még pártfőiskolát is végeztek. Annyit tudtam a sugárzásról, amennyit a polgári védelmi tanfolyamon sikerült elolvasni róla. ott meg egy szót se hallottam arról, hogy cézium és stroncium lehet a tejben… Vittük a tejüzemekbe a céziummal szennyezett tejet. Leadtuk a húst. Kaszáltuk a 40 curie-s szénát. Teljesítettük a terveket… teljes felelősséggel… Én tapostam ki belőlük. Senki sem mentett föl minket a terv teljesítése alól.”

„Hogy lehetne gyógyítani minket?  Nem kaptunk semmilyen dokumentumot. Kerestem... Érdeklődtem különböző szinteken. Három választ kaptam, mindet megőriztem. Az első válasz: megsemmisítették a dokumentumokat, mert három évig kellett tárolni őket, és letelt az idő. A második: megsemmisítették a dokumentumokat, amikor a peresztrojka után csökkentették a hadsereg létszámát, és feloszlattak bizonyos egységeket. A harmadik: megsemmisítették a dokumentumokat, mert radioaktívak voltak. Vagy talán azért semmisítették meg, hogy senki se tudja meg az igazságot? Mi tanúk vagyunk. De nemsokára meghalunk.”

„Megőriztem sok instrukciót... Szigorúan titkosakat. Mindet odaadom magának. Instrukció a fertőzött tyúkhús feldolgozására… (…) Ha ennyi és ennyi curie-t ér el a hús szennyezettsége, meg kell főzni sós vízben, a vizet a lefolyóba kell önteni, a húst pedig pástétomba és kolbászba kell keverni. Ha ennyi és ennyi curie, akkor csontlisztbe, marhatápba. Így teljesítették a tervet a hústermelésben.”

„Micsoda sztahanovista módon építették a csernobili atomerőművet. Szovjet módra. A japánoknál tizenkét év telik el, mire üzembe helyeznek egy ilyen objektumot, nálunk két-három év is elég. A különleges objektum minősége és biztonsága olyan, mint a sertéstelepé. A baromfigyáraké! Ha hiány volt valamiből, nem számított az építési terv, lesajnálták, pótolták azzal, ami a kezük ügyébe akadt. Ezért öntötték le bitumennel a gépcsarnok tetejét. Pontosan ezt a tetőt oltották a tűzoltók. És ki vezette az atomerőművet? Egyetlen atomfizikus sem volt a főnökségben. Voltak energetikusok, turbinaszakértők, politikai munkatársak, egyetlen specialista, egyetlen fizikus sem volt köztük… (…) A földben, a vízben radionuklidok találhatók,  radionuklidok tucatjai. Radioökológusok kellenének… Fehéroroszországban nem voltak. Moszkvából kellett hívni szakembereket. Valamikor még a mi tudományos akadémiánkon dolgozott Cserkaszova professzor, a kis dózisok, a belső sugárzás problémáival foglalkozott. Öt évvel Csernobil előtt számolták föl a laboratóriumát – nálunk nem történhet semmiféle katasztrófa. Miről beszélnek? Az élenjáró szovjet atomerőművek a legjobbak a világon. Miféle kis dózisok? Miféle belső sugárzás? Radioaktív élelmiszerek… Fölszámolták a laboratóriumot, nyugdíjba küldték a professzort. Ruhatáros állást szerzett valahol, adogatta a kabátokat…”

„Mindent titkosítanának! (…) Sztálinista ország. Még mindig sztálinista ország… Az atomháború esetére kiadott instrukciókban előírják, hogy ha nukleáris baleset vagy atomtámadás fenyeget, haladéktalanul el kell látni a lakosságot megelőzésképpen jódkészítményekkel… Veszélyhelyzetben… Itt pedig… 3000 mikroröntgen/óra… De ők nem az embereket, hanem a hatalmukat féltik. Ez a hatalom országa, nem pedig az emberek országa. Vitathatatlanul az államé az elsőbbség. Az emberélet értéke pedig nulla.”

„Amikor megvizsgálták a vezetőket az intézetünk munkatársai, mindnyájuk pajzsmirigye tiszta volt. A gyerekeiket is elvitették titokban, amilyen messze csak lehet. Amikor pedig kiküldetésbe mentek, volt védőmaszkjuk és védőruhájuk. Volt mindenük, amit mások nem kaptak. És már régóta nem titok az sem, hogy különleges tehéncsordát tartottak Minszk környékén. Minden tehénnek volt száma, konkrét személyek ellátására tartották őket. Különleges föld, speciális üvegházak… Spéci ellenőrzés… Ez volt a legocsmányabb…”