2021. július 11., vasárnap
Az is bolond, aki pedagógussá lesz Magyarországon
2021. július 5., hétfő
Háy
A Szentgyörgymezői Olvasókörben (régóta azt gondolom: Esztergomban A MŰVELŐDÉSI HÁZ), kellemes, kulturált külső térben két hete elindult egy új programsorozat Irodalmi kávézó címmel. Az első vendég Háy János volt, a beszélgetőtárs (most is, a következő találkozókon is) Reichert Gábor.
Az életműből az utolsó két könyv a beszélgetés tárgya (aztán mégis elhangzik egy-két kérdés a nagy port kavart Háy-féle irodalomtörténetre vonatkozóan is): a Ne haragudj, véletlen volt és A cégvezető. Az egyiket a karácsonyi ünnepek idején olvastam, a másikat nemrég fejeztem be – frissen élnek bennem. Érdekes rácsodálkozni az alkotói folyamatra: a Ne haragudj, véletlen volt egy, a beszélgetőtárs által felolvasásra választott részlete, a Hétköznap című (nekem is be van hajtva ennél a résznél a könyvlap sarka) kapcsán R.G. rákérdez, de nem fejti ki, ez miért érdekes: ennek az írásakor A cégvezetőn még dolgozott az író, vagy már kész volt. Kész volt. T.i. a regény, A cégvezető fő témája a másik mű, a "szükségnapló" említett részletében is megjelenik, ha az kész volt: visszatér: "Ami nem növekszik, az csökken. Olyan nincs, hogy szinten tartani, mert az maga a csökkenés. És rögvest kiszimatolják a vetélytársak, hogy csökkensz."
A Ne haragudj, véletlen volt felkérésre készült 2020-ban mint karanténnapló, a tavaszi pandémia idején, egyébként nem írt, azóta sem ír naplót, mondja Háy. Nem tartja magát érdekesnek, a vele történő dolgokat sem, hétköznapi ember, hétköznapi eseményekkel. Anti-Kosztolányi felfogás.
Amit az író ír, ha önéletrajzi is, minden fikció. Vegyünk csak elő egy 10 évvel ezelőtt írt önéletrajzot meg egy mostanit – mit hagytunk ki, mi került bele, mondja... Érdekes, de fikció-e a totalitás megragadásának lehetetlensége vagy adott esetben a fölöslegessége ...
Azt mondja Háy, a kritika elkönyvelte őt pesszimista írónak – ő nem tartja magát annak. De a cégvezető élete kudarc, nem? – hangzik valahogy így a kérdés. Nem, a végén a tükörben kicsinek látja magát, szembenéz önmagával – Háy értelmezésében a kudarc a szembesülés hiánya. Igen, ezzel egyet lehet érteni, de a szembesülés megtörténte talán mégsem siker...
Mindannyian cégvezetők vagyunk, saját életünk irányítói, jó/rossz döntések hozói... Nem csak a cégvezető (nincs neve), a felesége is hibázik: megpróbálja megállítani a férjét, elég, amit eddig elért az üzletben... Meglep, hogy az író ezt hibának látja... Igen, elszürkült a házasság, de a feleség a visszafogással valami tartalmasabb élet felé mozdítana... Háy szerint csak a cégvezető mondhat megálljt, de a megállás csökkenés, a munkájának az értelme pedig a növekedés. Háy egyes szám 1. személyben is megismétli: őt magát is csak ő maga állíthatná meg. Tehát az üzlet megy egy kijelölt sínen, mennie kell. Egész a szembesülésig? Dermesztő magány. Eszembe jut Somodi Imre karrierje.
S már csak otthon gondolkozom azon, hogy Háy ugyanúgy, mit Oravecz Imre, paraszti származású, persze, más nemzedék – utóbbinak ez a tény áthatja egész életművét. Háy mondja, hogy Budára járt középiskolába, Budán is él. Érdekelne, miben alakította tudatát a származása, a miliő...
A napló számomra katartikus volt, olyan József Attila-i értelemben az – "De énnekem/ pénzt hoz fájdalmas énekem" –, hogy t.i. az író magából dolgozik, saját fájdalma (a felesége halála) is munkája tárgya lesz (Babits-féle alany és tárgy)... A regény látlelet a rendszerváltás utáni évtizedek világáról, jellemző típusá(i)ról.
A beszélgetés végén elhangzik, hogy Grecsó a következő meghívott vendég. 'Először fordul elő, hogy Grecsó utánam jön. Biztos nem ért rá' – mondja Háy. Önirónia? Vagy valami más?
Jó este volt.
2021. június 28., hétfő
Говорите по русски?
Jó
előre eldöntöttem, hogy amikor szabadon rendelkezem az időmmel, az Orosz
Kultúra Házában beiratkozom orosz nyelvtanfolyamra.
Az
én nemzedékem 5. osztályban kezdett idegen nyelvet tanulni, ez kötelezően az
orosz volt. A falusi iskolában Zolczer igazgató bácsi tanította (nem tudom,
hogy a szakos volt-e, –élővilágot
és földrajzot is tanított –,
lehet, hogy felvidéki származásúként neki feküdt a legjobban).
Gimnáziumban orosz tagozatos voltam, az egyetemen orosz nyelv és irodalom
szakon (is) végeztem, aztán 12 tanéven keresztül középiskolában tanítottam is a
nyelvet – utoljára 28 éve (pontosabban 2011-ben egy szemeszteren át abszolút
kezdő egyetemistáknak vezettem nyelvtanfolyamot. Gondoltam, olvasva-hallva érteném,
miről van szó, de a megszólalás nagy erőfeszítésbe kerülne, a spontán,
folyamatos beszéd pedig biztosan nem menne.
A pandémia miatt az órák online térben
folytak, a csoport zöme fiatal diplomásokból és egyetemistákból áll (kicsi a
világ: csoporttársam egy egykori tanítványom a pályakezdés éveiből), a tanárnő
született orosz, 20 éve él Magyarországon.
Mindez csak a kontextus kedvéért, mert a
lényeg: az idegen nyelvben lubickolás öröme. Ahogy visszajönnek évtizedek óta
nem használt szavak, kifejezések, ahogy rácsodálkozol, hogy nyelvtanilag tudod
mi, miért és hogyan, ahogy élvezed a született orosz beszédének dallamát ,
ahogy lejegyzel mindent, amit spontán mond, új jelenségek, tárgyak sosem ismert
szavait tanulod, ahogy egyre bátrabban megszólalsz, ahogy két délutánt töltesz
a fordítással, nem annyira a szöveg nehézségi foka, hanem inkább amiatt, hogy
sosem írtál cirill betűkkel számítógépen, és hasonlatos vagy az egyszeri
visongatós gépírónőhöz… Ahogy felveszed az egykor elejtett fonalat. S ennek az
egésznek nincs tétje, pusztán kedvtelésből csinálod.
1989-ben Moszkvában, a Rosszija Szálló
Inturiszt boltjában 5 dollárért
megvettem a Mester és Margaritát (normál könyvesboltban nem csak ezt nem
lehetett kapni). A regényt magyarul nem egyszer olvastam, gimnáziumban többször
tanítottam is, de eredeti nyelven olvasni… azért az egy kihívás. Eljött az
ideje, és nem jelent nehézséget (persze, segít a mögöttes tudás). Vannak benne
ismeretlen szavak, de nem szótározom, viszont fejezetről fejezetre kiírom a
frazeologizmusokat, jó kifejezéseket, szókapcsolatokat, amelyeket a
kontextusban értek, de anyanyelvről oroszra nem tudnám mondani.
Élvezetes időtöltés.
2021. június 25., péntek
Máglya
Nem csak megvettem – online dedikáltattam is '17 karácsonyán, de mostanáig abban a hitben voltam, hogy az elolvasásával restanciában vagyok, így kihoztam magammal a nyaralóba. Az első mondattól kezdve ismerős, de bizonyos részeket mintha először látnék. Talán a neten olvastam csak, amit Dragomán posztolt belőle... Aztán, amikor az első behajtott sarkú laphoz érek, kétségtelen bizonyossággá válik: a szememmel olvastam, az eszem életemnek abban a nagyon nehéz időszakában máshol járt. "Erővel olvasni...", ahogy Márai mondta.
A varázslatos olvasmány főhőse, a 13 éves Emma egyes (olykor többes) szám első személyben, jelen időben nem egész egy év történetét mondja, éli, láttatja. De a jelen (1990) mögött ott a szülei, a nagyszülei története, traumái, háború, zsidóüldözés, Ceausescu-rendszer, a '89-es romániai forradalom... Plasztikusan megrajzolt szereplők sokasága, a miliő részletgazdagsága, finoman szőtt motívumháló (a nagymama rubintgyűrűjének felvillanásaiból pl. csak most állt össze a fejemben a gyűrű története*, amikor ezt írom), a nagymama egyes szám második személyben elmondott emlékidézése krimi izgalmasságú "nyomozás", költői szépségű, a mű egészéből akár önálló életre is kiragadható "novellák" (p. a nagymama és nagypapa fiatalkori egymásra találása), mágia, látomás, szerelem, gyűlölet – és varázslatosan szép nyelv. Míves munka.
Nem ifjúsági regény – kamasz főhőse ellenére szembesülés és szembesítés XX. századi nagy bűnökkel, örök létkérdésekkel. Például a besúgóvá válni morális dilemmájával.
"Rám néz. Azt mondja, ilyen fiatalon én ezt nem fogom megérteni, de ha mégis meg akarnám próbálni, hogy milyen lehet megérteni, akkor tegyek fel egy kérdést magamnak, hogy mit tennék meg azért a fiúért, akire annyit gondolok mostanában, mit tennék meg azért a Péterért?
Elhallgat, megrázza a fejét, azt mondja, hogy hiába kérdezem meg magamtól akármilyen őszintén, tudni úgyse fogom. Az csak ott és akkor derül ki, amikor dönteni kell, amikor azt kell mondani, hogy igen vagy nem."
És egymásba kapcsolódó, egymással szakító, megbocsátani nem tudó és bűnökön felül emelkedni tudó nemzedékek története. "Az arcát nézem, a ráncai mögött meglátom Anya arcát, a saját arcomat."2021. június 23., szerda
Gyűjtés
Az egyik mezőgazdasági munka, amelyikben gyerek- és kamaszkoromban szívesen vettem részt.
Apám még tartott állatokat, volt egy darab rétünk, de az is lehet, hogy bérelte valakitől. Júniusban vett ki szabadságot ő is, anyu is, nekünk már nem volt tanítás (emlékeim szerint 8. körül befejeződött). Géppel lekaszáltatta a füvet, pár napig száradni hagyta, nézte az eget meg az időjárásjelentést, drukkolt, hogy most ne essen, főleg több napig ne, nehogy elrohadjon a széna. Gyűjteni nem indultunk korán, hadd szálljon fel a harmat... Szénagereblyét (széles a feje, fából vannak a fogai), petrencerudakat, vasvillát vállra vetve ballagtunk a "szorocská"-n, az "Újváras"-on át a rétre.
A hosszú, keskeny parcellán a szénakaszáló rendbe vágva hagyta a füvet (nem emlékszem olyanra, hogy kézi erővel kaszálták volna le ‒ 70-es évek). A középső rendhez jobbról is, balról is hozzáhúztuk a rendeket, az így meghizlalt rend neve: garád. A garádból lettek a petrencék: a garád végéről kezdve, felgömbölygetve a szénát (mint ahogy az ember hólabdát csinál) alakítottuk ki őket. Egy petrence akkora volt, amekkorát két petrencerúdon (női csukló vastagságú, hosszú farúd, amilyennel Toldi mutatta Laczfinak a Budára vezető utat) két kiskamasz el tud vinni az egyik középtájon lévő petrencéhez. Ott aztán apu boglyát rakott belőlük. Szénahordáskor ezeket szedték fel, és lovaskocsival vagy traktor vontatta pótkocsin hazavitték. (A szénahordással mindig került a házba egér. Innen a beteges iszonyom.) A kazal tetejére szalmát és valami fóliaszerűséget tettek, hogy a széna védve legyen a csapadéktól. Hónapok alatt a kazal úgy összeállt, összetömörödött, hogy télen egy erre alkalmas szerszámmal kellett vágni belőle az állatok etetéséhez.
A második kaszálás, a sarjú mennyiségben már jóval kevesebb takarmányt adott (kivéve, ha hűvös, csapadékos volt a nyár).
A gyűjtés haladós és tiszta munka volt, fény és levegő, valami patriarchális derű lengte be. Ebédre vagdalthúst (a tavaszi vagdalt zöldségesebb, kevésbé jó ízű, ára 6,50, a különleges vagdalt tetején paprikás zsír, ára 7,50) vagy uzsonnahúst (sárga volt a doboza) vittünk, paprikát, paradicsomot a zöldségesnél vettünk (a kertben akkor még nem ért), a fehér kenyeret Varga péktől, Szécsényből hozta anyu. Vizet a demizsonból ittunk. "Boglyák hűvösében" vagy a fűzfa alatt volt némi pihenő.
Mindez kutyasétáltatás közben jutott eszembe ‒ l. az alábbi képeket: itt minden géppel történt, összesen két munkafázisban.
Őszikék
Arany 60 éves volt, amikor letette az Akadémia terhét ‒ a képein matuzsálemi korúnak látszik. Oravecz Imre 42 évesen azt gondolja, "öreg fa az átültetéshez" (ti. hogy Amerikában maradjon), 50 évesen, hogy "a csillagokat már nem sokszor látom".
Én közelebb vagyok a 64-hez, mint a 63-hoz, de nem érzem, hogy öreg lennék. A munka világából azonban kiléptem, a kötelezettségeket letettem, én szabom meg napjaim rendjét. Kapcsos könyvem nincs ‒ olvasok, járok-kelek, talán írok is.

