Az első valóban novemberi nap: szitáló ködben indulunk reggel a buszhoz. A gyermek még engedi , hogy fogjam a kezét. Dorogig együtt utazunk: csevegjünk – mondja. A megállóban a barátnője várja, összeölelkeznek, integetnek, aztán már nem én vagyok a fontos.

Üde hit és magabiztosság, derű. Papírhalmok és kásahegyek.

Mint a rossz házasság... Megint elsóztad a levest – robban a veszekedés. De nem a levesről van szó.

Az emberi pitiánerség és az emberi nagyvonalúság – ecce homo.