2014. október 26., vasárnap

A la recherche du temps perdu

Írok még, de leginkább fejben: nem jut idő többre, de talán kedv sincs. Ma otthon voltunk. Ködben indultunk itthonról, de ahogy az lenni szokott ilyentájt, 12 körül (óraátállítás szerint) feloszlott.



Ez a fotó fél 11-kor készült.




Kimegyünk a temetőbe, gyertyát gyújtunk a szüleim sírján, az apai nagyszüleimén, konstatálom, hogy a dédszülőkén alig olvasható a név, de én még tudom, hogy ők vannak ott. Már régóta nincs meg apám kisbaba korunkban meghalt két lánytestvérének icipici sírhantja... Eszembe jutnak a gyerekkori gyertyaégetések: a koromsötét, a hideg, a rokonok, ismerősök duruzsolása a sírok között, a templomdombról látszó 3-4 település temetőjének fénypontjai, nagyapám, aki öregkorában már csak otthon emlékezett az ablakba tett gyertyával; az idő, amikor még a szülőkkel és nagyszülőkkel a dédszülők sírjához mentünk, az idő, amikor a szüleimmel a nagyszülők sírjánál emlékeztünk, amikor jöttek a "pestiek": a nagybátyámék – már ők sincsenek...


Körbejárok. Ismerős családnevek, nézem az évszámokat... igen, őt ismertem, őt még nem, őt már nem... A mi családunknak is már csak múltja van a faluban. "Az 1715. évben Szakal községben 20 háztartást vettek összeírásba. Régi törzsökös családok: Bagi, Bódi, Demeter, György, Imre, Kelemen, Kőmíves, Kovács, Márton, Micsiány, Nagy, Palik, Pityi, Sipos, Tóth, Urbán, Demus, Vidomusz, Zara. (Az utóbbi három család itt maradt török katonák leszármazottai.) Ezek a családok nagycsaládi vagyonközösségben, HADAK-ban éltek és dolgoztak. Ez a nagy család-had teremtette újjá a falut, saját portájukon lakóházat, istállót, gazdasági épületeket építettek, irtották az erdőt, szőlőt telepítettek, állatokat neveltek,művelték az úrbéri földeket és egymás után építették a földesurak házait, kúriáit." (Boldizsár Menyhért István: Szülőfalum Nógrádszakál)
 


 Elhagyatott sírok.



A templom főbejáratával szemben található síremlék – egy földbirtokos család egyik tagjáé, akinek szép könyvtárában olykor Madách Imre is megfordult, a búcsúvers feltételezhetően tőle származik: 
"Könyv és honszeretet, tietek vala élte világa. 
Sírja fölött e két csillag örökre ragyog."


25-30 éve a templomajtóval szemben le lehetett menni a faluba – ezt az utat, ne tudom, mikor, benőtte a növényzet.







 

Sorsok, életek...



Lenézek nagyanyámék házára – itt születtem – lakják, rendben tartják. Mélabús nosztalgiát érzek... Akkoriban egy szál fű sem volt az udvaron, a ház végében kerítés húzódott, azon túl disznó- és baromfiólak, WC... a jobb oldali szomszéd felé hatalmas körtefa, amelynek a termése télen érett be, (nagyanyámék a nyári konyhában az almával együtt szalmával takarták). A kerítésen innen egy búzakörtét termő fára volt erősítve a hintánk, Kati itt tanította meg, hogyan kell hajtani... A ház előtt a kút fölött négyszögletesre ácsolt dészkakáva volt a mostani betongyűrű helyén. A kút lágy vizéért a szomszédból is átjöttek, ha babot főztek. A ház homlokzatán, fölül egy kis kémlelő nyílás: szerettem onnan kikukucskálni, élveztem a padlás száraz melegét... Az ablaktól balra labdarózsa nőtt, fának nevelve. A ház előtt folyt a patak: nyáron csak libaúsztató, egy lélekvesztő ívelt át rajta, olvadáskor a sebesen folyó víz több fél pár kesztyűmet elvitte. Nem volt betonjárda sem, a víz által laposra, gömbölyűre koptatott kövek szolgáltak lépegető gyanánt.



Elnézek Ludány felé. 



Negyed fordulatot teszek jobbra: a réten túl Bussa (Szlovákia).



Még egy negyed fordulat: a közeli házak még Szakal, a zöld földterület a Teglen (a középkorban ott volt a falu) – a távolabbi házak Nógrádmulyad (Szlovákia).

 

Otthon, a dzsumbujban  az egyik öreg diófa (a másikat több éve kivágták): ez alatt készült rólam 9-10 hónapos koromban a másod unokatestvéremmel egy fénykép.


Ásót fogunk: pünkösdi rózsát, rózsát, liliomot, iszalagot, kardvirághagymákat szedünk ki – áttelepítjük.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése