35 fok körüli hőséget ígértek
aznapra, a táv első felén egy alig több mint 400 fős településre, Kétbodonyba
érkeztünk. Nem reméltük, hogy vasárnap bármi nyitva legyen, egyáltalán, hogy legalább egy kocsma legyen, hiszen a négyszer akkora Bercelen, ahonnan indultunk, a pékség
délután 3-kor (?!), az étterem délben nyitott ‒ friss pékáru nélkül persze megoldottuk, egyre melegebb innivalónk
is volt.
Ám Kétbodonyban nyitva tartó
üzlet is, kocsma is volt ‒
jobb minőségű és alacsonyabb árú sör, mint Bercelen a panzióban, erőt adott a
következő tizen… kilométerhez. De Kétbodony nem csak ezért emlékezetes.
A fedett teraszon kortyoltam a hideg sört, ide, az árnyékba húzódott be egy roma férfi. Szóba elegyedtünk. Hogy megvárja a buszt, Romhányba megy, nem gyalogol ebben a hőségben… De hisz az 2 és fél kilométer, a busz egy óra múlva jön… Nem siet, megvárja, mi is azt várjuk? Nem, mi Alsópetényig megyünk, de gyalog… Gyalog?! Ad pénzt, fogadjuk el, tegezzem, anyja lehetnék…mit hozzon nekünk…
***
Egy börzsönyi kis faluban hagyom a kocsit, busszal megyek
tovább a túrám kiindulópontjához. Egy
magam korabeli asszony várakozik még, az édesanyját megy meglátogatni az idősek
otthonában. Muszáj volt beadni, ő hónapokig kórházban volt Vácon, fizetett
valakit, aki ezalatt gondozta, de az asszony elfáradt, kért két hét szabadságot…
Nem tudott mit csinálni, a kórházból próbált intézkedni, a testvére nem vállalta
(át) a gondozást… Azóta a mama az otthonban van, nemigen tud magáról, tavaszra
lenne 90. Hogy mi van a nyugdíjával, hogy mit fog örökölni… ez foglalkoztatja a
testvért.
Nincsenek haragban, beszélnek, az otthonba a testvér is be-bemegy.
***
Egy líraian szép arcú fiatal pár ül velem szemben a metrón.
A lány ölében egy vászonszatyor, megigazítja. Если не сейчас, то когда? ‒ olvasom. A fiún kötött sapka, kék-sárga
széles csíkos. Oroszul beszélnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése