Reggel fölkelsz, több napi ború
után végre süt a nap ‒
menni kell. Délelőtt nagy pelyhekben havazni kezd ‒ menni kell. Van, amikor így, spontán: túrázás szempontjából
szerencsés helyen lakom. Van, amikor hetekkel korábban tudom: ekkor és ekkor
egy csapattal indulok.
Nem volt ez így mindig ‒ bár minél jobban stresszelt a
munka, annál jobban vágytam arra, hogy a szél, a nap, a fizikai fáradtság átmossa
az agyam. Aztán eljött a szabadság ideje ‒ először csak a rendszeresség érdekelt:
gyalogolni minden áldott nap. Aztán: gyerünk a környékbeli erdőkbe. Aztán:
menjünk távolabb. Legyünk kinn néhány órát, aztán egész nap, majd napokat. És
kialakul a belső késztetés: látni azt a völgyet, hegyet, patakot másik
évszakban is. És ráébredsz: életed immár fontos részévé vált a túrázás, és átstrukturálod
a tevékenységeid, megváltoztatod a fontossági sorrendet. Lehetőséget adsz
magadnak új szépségek befogadására, hegyek-völgyek-növények nevét tanulod meg,
új kapcsolatokra teszel szert, a „megcsináltam”-érzés növeli az önbecsülésed,
jót tesz a fizikai és mentális egészségednek…
Számomra a legfontosabb hozadék: kitágul a világ, a tér és
idő érzete, megváltoznak a hangsúlyok, átélem, hogy része vagyok az egésznek.
„…
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák
és
lombok, fák, füvek.”
(I.m. Szilágyi Domokos: Hegyek, fák,
füvek)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése