Utálok korán kelni, bagoly
vagyok. Mehetnékem van, de a 36 fok elriaszt. Erőt vettem magamom ‒ valamit valamiért ‒, fél 4-kor
keltem, 4-kor el is indultam, az utolsó pillanatban úgy döntöttem, Zazát is
viszem, nem sok sétában volt része az utóbbi időben. Hegymeget vettem célba, az
idén nem voltam arra, napkeltét akartam látni. Erős szürkület volt még a
városban, de valahonnan friss kenyér illata szállt, sok helyen surrogtak a
klímák, senki emberfiával nem találkoztunk (kivéve a velünk szemközi házból egy
kutyás embert).
Itthon megnéztem: pár perccel 5 előtt kel a nap, 50 perc
alatt a hegymegi lovastanyánál voltunk, akkor már teljesen világos volt, megszólaltak
a madarak, de a napkorong még nem bújt ki a hegyek mögül. Mentünk tovább lefelé
a Csenke-patak irányába, fixíroztam a rózsaszínesedő eget, aztán vártunk, álldogáltunk,
Zazával megettünk egy almát, sosem látott sötét színű katángot fotóztam…
Egyszer csak hátranéztem, s a város felől, gondolom, a Duna felől nagy,
egybefüggő rózsaszínes-szürkés felhőtömb sodródott felénk, a völgy felé, a
Vaskaput néhány percre a derekáig befedte, s kúszott tovább. Már érdemes volt
felkelni! Aztán kibújt a hegyek mögül a Nap.
A Vaskapu-erdő alatt elmentünk a Fári-kútig, onnan föl a
Vaskapuba, majd haza ‒ 12 km. Reggelire, nyolckor már itthon voltunk. Többször
kellene hajnalban túrázni!
(Több kép a facebook oldalamon.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése