Ancsel Éva

 

Ancsel Évát leginkább a „bekezdései” és rádiós beszélgetései révén ismerem, néhányszor nagyon finom műelemzései keltették fel a figyelmem. A Tények és tanúk sorozatban nemrég jelent meg ez a kötet. Hőség miatti bezártságomban a napokban ezt olvastam.

A következőkben megosztok a könyvből néhány aforizmaszerű, ill. hosszabb, tűnődésre késztető gondolatsort.

„Én például a gyűlölködő, korlátolt nacionalizmust kipróbált téveszmének tartom, ami történelmi kátyúba visz, ezért úgy gondolom, hogy itt nincs helye semmiféle toleranciának, de arra még ebben a vitatémában is ügyelni kell, hogy mások és saját magunk nemzeti öntudatán sérelem ne essék.”

***

„A lélek nem felejt. […] A lélek jelene sűrű, minden ott van, ami egyszer megtörtént velem, amit egyszer megtettem, vagy amit elmulasztottam megtenni. Legsúlyosabb vétségeinknek éppen mulasztásainkat tekintem. Kafkával értek egyet, aki azt mondja ‒ elég keserű volt, de igaza volt ‒ az emberekről: nem rongyemberek, csak alvajárók. És ezt ő úgy érti, ezt az alvajárást, hogy elmulasztjuk. Úgy vagyunk jelen a fontos pillanatokban, fontos történéseknél, mintha nem lennénk ott. Ez a legkényelmesebb: elaludni, amikor virrasztani kellene. Mi nem vagyunk Júdás utódai, nem vagyunk árulók, már inkább Pilátus utódai vagyunk, amennyiben szeretjük mosni a kezünket ‒ azért nem tiszták a kezeink, mert folyton mosnánk őket. De leginkább azoknak a tanítványoknak vagyunk az utódai ‒ ha már bibliai példával élek ‒ akik abban a kertben, azon az éjszakán elaludtak. Más szavakkal úgy is mondhatnám, hogy nagyon kevés ember követi el a gaztetteket, azok már többen vannak, akik egyetértenek, és a legtöbben, aki eltűrik. De ez nem fokozat a bűnben, mert eltűrni is bűn. Eltűrni az bűn. Megengedem, hogy legyenek fokozatok aközött, aki eltűrte, és aközött, aki elkövette, de eltűrni is bűn, mert nem eshetne meg sok bűn, ha nem lennénk olyan sokan, akik eltűrjük, és mindig többes szám első személyben kell ‒ azt hiszem ‒ etikai kérdésekben fogalmazni.”

***

"Nagy baj van, ha az emberrel csak az történik meg, ami vele történik, és azt is mondhatnám, hogy mi történések közepette élünk, de nem minden történik meg velünk, néha az sem, ami pedig érint minket. Sokszor sok évnek kell eltelnie, hogy egyszerre megtörténjen velünk az, ami lezajlott. Nem most, hanem akár öt éve, tíz éve. De csak jóval később ér utol, ezért talán nyersen fogalmazok, amikor azt mondom, hogy a múlt lasszót vet utánunk, nem várja ki türelmesen, hogy mi leszünk szívesek visszahajolni a múltbeli tetteinkre. Mert én azt hiszem, hogy a múlt nem múlik el."

PS. Ancseltól való a blogon a mottóm, sosem cseréltem le, a tartalmával ma is azonosulok. De egy baki mindig zavart benne, hogy ti. a láncszemek ne gurulnak.