Vasárnapi vers

Nemes Nagy Ágnes: Én láttam ezt

Én láttam ezt. (Még sose láttam.)
Én jártam itt. (Még sose jártam.)
Egy másik életben talán
Erre a földre rátaláltam.

Egy másik életben talán
(Vagy valamely másik halálban),
Amikor öntudatlanul
S elfátyolozva erre jártam.

Vagy el se mentem én soha.
Itt voltam mindig, földbe-ástan.
S most itt állok, még szédelegve
E vértelen feltámadásban.

(A kép innen.)

Nagyszombaton

Ünnep van, lesz mindjárt – egy kis megállást engedélyezek magamnak. (Portfóliót írok. Most éppen óravázlatokat – diplomák, szakvizsgák után, tanári működésem 33. évében – mint ötödéves koromban. Elképzelem az orvost – aki főorvos volt, aztán egyszer arra ébredt, hogy most orvos, s portfóliót kell írnia, hogy újra főorvos legyen, feltéve, ha majd egy arra felkészített és kijelölt testület érdemesnek tartja –, amint leírja a naponta végrehajtott operációt lépésről lépésre, percekre osztva, s reflexiót is fűz hozzá, indokolva, mit miért csinál.)

Arra gondolok, hogy a legszebb és legbensőségesebb húsvétot hat évvel ezelőtt, Krakkóban éltem meg. Betévedtünk az Alchimiába, Bach szólt, duruzsoló nemzetközi közönség hörpölte a téli tavaszban a teát, kávét, sört. Másnap a feltámadás napját ünnepelték a katolikus lengyelek, kosárkával vonultak templomba és templomból, megteltek a kávéházak teraszai… 

Lesz-e valaha idő a fontosra, lesz-e valaha vége a folytonos muszájnak… Lenyúlok a földre az ágyam mellé, fölemelem A mélypont ünnepélyét, s ott nyitom ki Pilinszkyt, hogy: Krakkó. Nincs bennem hajlam a miszticizmusra, nem látok benne sugallatot – elolvasom.

„Krakkó szép. Nem lehet kimeríteni, és nem lehet eltévedni benne. Szeszélyesen kanyargó utcácskáit nyugodt és hatalmas vonzással fogja egybe a város főtere, mely épp zártságával hasonlít a nyílt tengerre, szépségének szabadságában. Bolyongása során az idegen nyugodtan választhatja útikalauzul magát e szépséget. Akkor szabadon járhatja a várost, nem tévedhet el benne.

A Főtér. Itt van a híres Mária-templom, melyben Veit Stoss páratlan remeke, a világ legszebb faragott oltára áll. Valóban a legszebb. Mikor délben megnyitják, s kitárul a hatalmas szárnyasoltár: e pillanat a nagy drámák kathartikus kitárulását idézi. A szimbólum szíven üt: a menny kapuja, az elveszett paradicsom kapuja nyílik meg, a valóság nyikorgó zajai közepette. Egy pillanatra itt van, amit elvesztettünk, s amit újra meg kell találnunk.”

Aztán felütöm a kötetet még sok helyen. Végül úgy döntök: ez volt a fontos, mára elég a muszájból, és lekapcsolom a villanyt.

Vasárnapi vers

Múlt vasárnap a Katonában voltunk, az Illaberek c. előadást néztük meg. A darab végén, egy iskolai évzáró keretében egy kisfiú mondja el az alábbi verset. (Ajánlom nemcsak az előadást, hanem a megadott linken elérhető interjúkat, kritikákat is.) 

Kiss Judit Ágnes: Szó

Hazádból, hogyha még bírod,
Ne menj el, ó, magyar.
Hogy menekülj, lesz mindig ok,
És mindig, hogy maradj.

Itt áldozat, s vajon mi ott?
Bevándorló lehetsz,
Nem tudhatod, végül melyik
A súlyosabb kereszt.

Ez a föld régóta ugar,
Terméketlen, sivár,
De van még, ki zenét szerez,
És színházat csinál,

Szeret és harcol semmiért,
Mert másként nem tehet.
Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
S ők itt vannak veled.

Lehet, hogy nem jön jobb soha,
Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül,

Míg annyi jóval van tele
A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?

De itt van szükség rád nagyon,
Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.

Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,

Vagy bárki más, aki alól
Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.

Ez frontvonal, ez harcmező,
S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.

Taposhatnak röhögve mind
Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.

Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.

Maradj tövisnek, bőr alatt,
Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz
Álmában is vakar.

Itt áldás is, másutt csak egy
Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt?

(A vers innen.)
 

 
(A kép innen.)

József Attila születésnapján

     Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.

     Mozarti tehetség volt: a legbonyolultabb és a legegyszerűbb, a legmélyebb és a legtörékenyebb, a legsúlyosabb és a legáttetszőbb. Ady titáni erőfeszítése után ezért vették őt észre oly kevesen. A legkülönbeket az emberek mindig rossz irányból várják. Neki nem voltak fejedelmi prózái, mint Adynak; nem ismerte a romantikus díszeket; legmerészebb kísérleteit is a tökélyig megoldotta. Sorsa a legkülönbekével rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval.

      Huszonöt évvel halála után még ma is ő a legmodernebb költőnk.

                                                                                              (József Attila emlékkönyvébe)

Pilinszky János írta ezeket a sorokat 1962-ben. Változott valami?

Bajóton

voltam órát látogatni, s gyalog jöttem vissza, mert jól esett.

Vasárnapi vers

Petri György: Hírösszefoglaló

Mint lépcsőzugban a pormacska:
gyűlik puhán a korszak mocska.












(A kép innen.)

A kertben

A magány valójában az a helyzet, amikor időt hagyunk magunknak arra, hogy egyszerűen csak hagyjuk az elménket vándorolni.