Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma –
költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és
csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el
nem vehet tőle.
Mozarti tehetség volt: a legbonyolultabb
és a legegyszerűbb, a legmélyebb és a legtörékenyebb, a legsúlyosabb és
a legáttetszőbb. Ady titáni erőfeszítése után ezért
vették őt észre oly kevesen. A legkülönbeket az emberek mindig rossz
irányból várják. Neki nem voltak fejedelmi prózái, mint Adynak; nem
ismerte a romantikus díszeket; legmerészebb kísérleteit is a tökélyig
megoldotta. Sorsa a legkülönbekével rokon: Hölderlinével, Kafkáéval,
Jézuséval.
Huszonöt évvel halála után még ma is ő a legmodernebb költőnk.
(József Attila emlékkönyvébe)
Pilinszky János írta ezeket a sorokat 1962-ben. Változott valami?
A fotó Marton László József Attila-szobrának helyén készült. Erről meg ez jut az ember eszébe: Parti Nagy Lajos: Magyar mesék - 2011. november 4.
VálaszTörlésEgyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy a legszebb filmgyári tornyoskalács, a magyar parlament ódalábul egy éccaka eltűnt a József Attila kösztulajdonba álló szobra. Mán úgy értvel, hogy a dógozó nép okos gyülekezetié vót, azki pont aluvott a fülkéjibe. Hanem a kerál ellenbe kisasolt az ablakon, oszt látta, hogy nincs ott a delikvencs, kivel penig nagy tervek vótak születőbe. Azon mód békurjantotta az ő Szijjártóját, aki mán jöttibe megírta a szóvit, eppcsak bele köllött patténtani az esetet. Ekkó a kerálnak dermeteg gondolata támatt, s mán szaladtak es az északi szárnyhó, ahun ki se köllött nízzenek, tutták, hogy sehun a Károlyi geróf. Mer maga Kövér László rugdozta ott a selemtapétát, hejszembojszomatta, hogy gyün ahhó eggy ilyen kákabillencs hazaáruló, hogy eltűnögessen, mikó ű akarta vón házelnök lévire eltüntetni, helyit bészántani, Tiszaesvánnyal bévetni. Ezt megígérte a népnek, há mit fog az szólni, satöbbi satöbbórum. Nagy derenducával gyött a terrorelhárítás, riasztani se köllött, má riadott, oszt bégyűtötte a színesfémkupecokot, meg az öszves petécijó öszves aláíróját, de hejába. Erdőbe a vadnyom! Ami történt, az avvót, hogy mikó vissza lött igazétva az üdő, oszt vót az éj mélyibe egy óra lik, a József Attila fölállott, fogta a kalaptyát, és a Duna felőli ódalon elindút hegymenetnek. Az őrökvel lekezelt, akart vón mondani valamit, de aztán csak legyintett, s ment. Azok kicsint vacillálottak, de végül nem lűtték le. Penig nem vót jó szobor őszintén mondva, nem es ment szépen, hanem rángatva, s az úttesten. Mikó odaért, megkérdte a szoborkolégát, hogy jön-e a gróf úr, ammeg ment, hejába nem vótak egymásnak bémutatva. Elébb kellett vóna, sóhajtotta Károlyi. Sokkal elébb, bóléntott a kőttő. Mi mindig mindenről elkésünk, mondotta a geróf. Szutyok egy hely, mondotta a kőttő, s visszaintett a Pávaház fele. Ammá igaz, felelte a geróf, leveresfestékeznek a mobok, lehazaárulóznak. A legnagyobb kvaterkába cigányoznak, zsidóznak, szegényembereznek, általánosított hamissan a kőttő. Aki nem tud szobrot tartani, ne tartson szobrot magának, monta a geróf a Szalay utca magasságába. Eztán má csak níztek a lábuk elé. Nem vót hová menniük, mentek Hegyeshalomnak. Úgy es vástak el, a hajnali magyar ködbe, de meg nem haltak.
Új helyén, bocs - ami nem lett rosszabb. rb
VálaszTörlésNagyon szép a Pilinszky-szöveg! Meg a PNL is, csak másképp! :)
VálaszTörlésKöszönöm!