Pillanatfelvétel

Túl Zaza ivartalanításán...
Túl a portfólión, a tankönyvrendelésen...

Innen Nóra iskolaváltásán...
Innen a derűn... 

Úton a csend felé...

Vasárnapi vers

Tóth Árpád: Jó éjszakát

Falon az inga lassú fénye villan, 
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rimek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényüzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.

Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.

Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben...
Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szive... Tik-tak... Igaz... Igaz...
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át...
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek... bolondság... szép jó éjszakát!


(A  kép forrása itt.)

 

Vasárnapi vers

Orbán Ottó: Azután – a kilencvenes évek

A parlamentben a száztíz kilós Vasvári Pál
horpadt bádogként mennydörög, s robajával fölzavarja a sárkányt,
mely lángnyelvének ostorával vág rendet rögeszméink között...
A száz éves recept, hogy megfőzzük a fekete levest:
ha nincs elég eszünk, jöjjön a szenvedély!
A szabadság törékeny óraszerkezet,
össze- és szétszerelnünk egy élet kevés,
összetörnünk elég egy pillanat.
Most, hogy Vas István is meghalt, kivel beszéljek erről?
Barátaim és volt barátaim a hatalom szédületében,
fülükbe forró ólmot öntött küldetésük tudata,
szemüket kitolta a gőg –
egymásba fogódzunk, mint Breughel képén a vigyorgó nyomorultak,
s vak vezet világtalant, imbolygunk a régi szakadék felé.


 









 (A fotó forrása itt.)

Gratulálunk!

"Hiller István volt szocialista oktatási és kulturális miniszter lapunknak azt mondta: nem örül neki, de tudomásul veszi, hogy a bizottság élére jobbikos politikus kerül. Hozzátette: bár kapott ajánlatot arra, hogy ő vezesse a testületet, nem ért egyet az új struktúrával, amelyben jelentéktelen lesz a szakbizottságok szerepe..."

Gratulálunk.

"...  az LMP pedig a fenntartható fejlődéssel foglalkozó testület irányítását. Az ökopárt egyébként közölte: különvéleményt fűznek a megállapodáshoz, részben ..., részben mert nem értenek egyet bizottságok elnevezésével."

Gratulálunk.

"Mesterházy Attila MSZP-elnök elfogadhatónak nevezte a bizottsági struktúrát, és közölte, a két elnöki mellett nyolc alelnöki pozíciót kaptak, ez pedig több annál, mint amire számítottak."

Gratulálunk.

"... a Jobbiké lett a kulturális és a vállalkozásfejlesztési bizottság. Utóbbihoz tartoznak a munkaügyek is – az ellenzék ugyanis kifogásolta, hogy a foglalkoztatáspolitikát a gazdasági bizottság alá sorolják be –, míg előbbihez az oktatás."

GRATULÁLUNK. 

(A cikk.)

Húsvétvasárnap

Ül az ember a teraszon, pötyög a klaviatúrán (lamentál, morfondírozik), hallgatja a tetőn doboló esőt (már második „versiben” kezd neki, ahogy nagyanyám mondta), a csatornán zubog ki a víz, dél felől szikrázó kék ég bújik ki a vattacukor-felhők mögül, északnyugaton borult, mögöttem a virágládában már üti ki a fejét a hajnalka, a kutya a vackán pihen, néha a székem mellé áll egy kis simogatásra, megállás nélkül mondják a madarak, az ember lánya forró kakaót hoz… Csak az a nyomás a tudatban, az kelt fel hajnalonta.

Vasárnapi vers

Nemes Nagy Ágnes: Én láttam ezt

Én láttam ezt. (Még sose láttam.)
Én jártam itt. (Még sose jártam.)
Egy másik életben talán
Erre a földre rátaláltam.

Egy másik életben talán
(Vagy valamely másik halálban),
Amikor öntudatlanul
S elfátyolozva erre jártam.

Vagy el se mentem én soha.
Itt voltam mindig, földbe-ástan.
S most itt állok, még szédelegve
E vértelen feltámadásban.

(A kép innen.)

Nagyszombaton

Ünnep van, lesz mindjárt – egy kis megállást engedélyezek magamnak. (Portfóliót írok. Most éppen óravázlatokat – diplomák, szakvizsgák után, tanári működésem 33. évében – mint ötödéves koromban. Elképzelem az orvost – aki főorvos volt, aztán egyszer arra ébredt, hogy most orvos, s portfóliót kell írnia, hogy újra főorvos legyen, feltéve, ha majd egy arra felkészített és kijelölt testület érdemesnek tartja –, amint leírja a naponta végrehajtott operációt lépésről lépésre, percekre osztva, s reflexiót is fűz hozzá, indokolva, mit miért csinál.)

Arra gondolok, hogy a legszebb és legbensőségesebb húsvétot hat évvel ezelőtt, Krakkóban éltem meg. Betévedtünk az Alchimiába, Bach szólt, duruzsoló nemzetközi közönség hörpölte a téli tavaszban a teát, kávét, sört. Másnap a feltámadás napját ünnepelték a katolikus lengyelek, kosárkával vonultak templomba és templomból, megteltek a kávéházak teraszai… 

Lesz-e valaha idő a fontosra, lesz-e valaha vége a folytonos muszájnak… Lenyúlok a földre az ágyam mellé, fölemelem A mélypont ünnepélyét, s ott nyitom ki Pilinszkyt, hogy: Krakkó. Nincs bennem hajlam a miszticizmusra, nem látok benne sugallatot – elolvasom.

„Krakkó szép. Nem lehet kimeríteni, és nem lehet eltévedni benne. Szeszélyesen kanyargó utcácskáit nyugodt és hatalmas vonzással fogja egybe a város főtere, mely épp zártságával hasonlít a nyílt tengerre, szépségének szabadságában. Bolyongása során az idegen nyugodtan választhatja útikalauzul magát e szépséget. Akkor szabadon járhatja a várost, nem tévedhet el benne.

A Főtér. Itt van a híres Mária-templom, melyben Veit Stoss páratlan remeke, a világ legszebb faragott oltára áll. Valóban a legszebb. Mikor délben megnyitják, s kitárul a hatalmas szárnyasoltár: e pillanat a nagy drámák kathartikus kitárulását idézi. A szimbólum szíven üt: a menny kapuja, az elveszett paradicsom kapuja nyílik meg, a valóság nyikorgó zajai közepette. Egy pillanatra itt van, amit elvesztettünk, s amit újra meg kell találnunk.”

Aztán felütöm a kötetet még sok helyen. Végül úgy döntök: ez volt a fontos, mára elég a muszájból, és lekapcsolom a villanyt.