Ül az ember a teraszon,
pötyög a klaviatúrán (lamentál, morfondírozik), hallgatja a tetőn doboló esőt
(már második „versiben” kezd neki, ahogy nagyanyám mondta), a csatornán zubog ki
a víz, dél felől szikrázó kék ég bújik ki a vattacukor-felhők mögül,
északnyugaton borult, mögöttem a virágládában már üti ki a fejét a hajnalka, a
kutya a vackán pihen, néha a székem mellé áll egy kis simogatásra, megállás
nélkül mondják a madarak, az ember lánya forró kakaót hoz… Csak az a nyomás a
tudatban, az kelt fel hajnalonta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése