Több mint 30 éve városlakó vagyok, de sok szállal kötődöm a faluhoz, s mióta elkerültem onnan, látom, hogy pusztul; a pusztulást, a kisfalvak elsorvadását megállíthatatlannak gondolom, de siratom. Mint a 60-as években Nagy László:
„Nem züllenek el a fák, a füvek, a gyomok,
nem züllenek el a mohák, a nyirok zöld erei,
zúdulva jött a Zöld Angyal a házra, ahol születtem,
megjelölte a házat s világát az ítélet jeleivel…
(…)
Végeladás, nincs maradástok, emlékeim,
lelkem csordái a kitárt csontkapun át
a kaszabolt világosságban repüljetek vissza oda,
zuhogjatok vissza oda, ahol fölvettelek,
menjetek, én nem megyek vissza, helyettem pusztuljatok…"
Ő még a hagyományos paraszti világot siratta, én már az élhető, élő, lakóinak nem csupán éjszakai szállást nyújtó falut. A sorvadás egyes számú oka a paraszti világ lassú eltűnése, a szocialista mezőgazdaság válsága, majd felszámolása. Az én falumban már a 70-es években sem a mezőgazdaságból élt a többség, de még volt háztájija az iparban dolgozóknak is. Aztán ez a nemzedék kihalt, a ma ott élők már nem értenek a földhöz. A rendszerváltozás környékén a nagyiparban dolgozók is elvesztették a munkahelyüket, jó részük nem is talált újat, s munkanélküliként öregedett meg.
Mégis: a falu a gyerekkorom. Örülök, hogy ott nőttem fel.
Úgy emlékszem, hogy akkor tél volt a tél. Legkésőbb mikuláskor leesett a hó, s megmaradt februárig. Nagyanyámék háza előtt befagyott a patak, aztán mikor már olvadt, a lélekvesztő hídon állva néztük a zavaros, sebesen tovafolyó vizet. A verendaablak jégvirágos volt. A tetőről gyerekkar vastagságú jégcsapok lógtak: csipp-csepp, csipp-csepp… csöpögött belőlük a víz, amikor odasütött a nap. Szűk, hosszú udvaruk volt nagyanyáméknak, a szomszéd ház hamar leárnyékolta a verandát. A járda a patak medréből származó kövekből készült, a kiskapu csikorgott, apám spiccvasas cipőtalpának kopogása elhallatszott az esti csendben a hátsó szobáig. Sötétben ültünk, a rádió zöld szeme világított, a vaskályha tetejének fénynégyszöge visszatükröződött a plafonon, nagyanyám az olvasót morzsolta a kezében, hallgattuk a Szabó családot meg az Esti mesét, aztán jött az Esti krónika. Mikor apám beért, villanyt kapcsoltak, beszélgettünk: apu megnézett bennünket, a lányait, akik hét közben a nagyszülőknél laktunk. A szülők a városba jártak dolgozni, mi kicsik voltunk, még nem lehettünk egyedül otthon, nem tudtunk befűteni. Tél végén, amikor elolvadt a hó, felengedett a talaj, az aszfaltozatlan Palóc úton bokáig merültünk a sárba. A tsz-majorból a földekre induló traktorok, lovas kocsik árkot szántottak az útba, komoly mutatvány volt az egyik oldalról a másikra átevickélni.
Március végén, áprilisban mentünk az erdőbe ibolyát szedni. Volt úgy, hogy nem találtuk elég illatosnak, bekölniztük s úgy vittük a tanító néninek.
Nagyanyáméknak voltak libái: nyáron az aratás utáni időszakban estefelé ki kellett hajtani a tarlóra. Teleették magukat az elhullott szemmel, a nyakuk olyan volt, mintha ostorral végigvertek volna rajtuk. (Amikor először láttam, ezt is hittem. Mi gyerekek a tarlón persze, hogy nem a libákra figyeltünk.) Anyu az ötös busszal jött haza. Nem kellett hozzá óra, az árnyékokból tudtuk, hogy ideje indulni elé a buszhoz.
„Nem züllenek el a fák, a füvek, a gyomok,
nem züllenek el a mohák, a nyirok zöld erei,
zúdulva jött a Zöld Angyal a házra, ahol születtem,
megjelölte a házat s világát az ítélet jeleivel…
(…)
Végeladás, nincs maradástok, emlékeim,
lelkem csordái a kitárt csontkapun át
a kaszabolt világosságban repüljetek vissza oda,
zuhogjatok vissza oda, ahol fölvettelek,
menjetek, én nem megyek vissza, helyettem pusztuljatok…"
Ő még a hagyományos paraszti világot siratta, én már az élhető, élő, lakóinak nem csupán éjszakai szállást nyújtó falut. A sorvadás egyes számú oka a paraszti világ lassú eltűnése, a szocialista mezőgazdaság válsága, majd felszámolása. Az én falumban már a 70-es években sem a mezőgazdaságból élt a többség, de még volt háztájija az iparban dolgozóknak is. Aztán ez a nemzedék kihalt, a ma ott élők már nem értenek a földhöz. A rendszerváltozás környékén a nagyiparban dolgozók is elvesztették a munkahelyüket, jó részük nem is talált újat, s munkanélküliként öregedett meg.
Mégis: a falu a gyerekkorom. Örülök, hogy ott nőttem fel.
Úgy emlékszem, hogy akkor tél volt a tél. Legkésőbb mikuláskor leesett a hó, s megmaradt februárig. Nagyanyámék háza előtt befagyott a patak, aztán mikor már olvadt, a lélekvesztő hídon állva néztük a zavaros, sebesen tovafolyó vizet. A verendaablak jégvirágos volt. A tetőről gyerekkar vastagságú jégcsapok lógtak: csipp-csepp, csipp-csepp… csöpögött belőlük a víz, amikor odasütött a nap. Szűk, hosszú udvaruk volt nagyanyáméknak, a szomszéd ház hamar leárnyékolta a verandát. A járda a patak medréből származó kövekből készült, a kiskapu csikorgott, apám spiccvasas cipőtalpának kopogása elhallatszott az esti csendben a hátsó szobáig. Sötétben ültünk, a rádió zöld szeme világított, a vaskályha tetejének fénynégyszöge visszatükröződött a plafonon, nagyanyám az olvasót morzsolta a kezében, hallgattuk a Szabó családot meg az Esti mesét, aztán jött az Esti krónika. Mikor apám beért, villanyt kapcsoltak, beszélgettünk: apu megnézett bennünket, a lányait, akik hét közben a nagyszülőknél laktunk. A szülők a városba jártak dolgozni, mi kicsik voltunk, még nem lehettünk egyedül otthon, nem tudtunk befűteni. Tél végén, amikor elolvadt a hó, felengedett a talaj, az aszfaltozatlan Palóc úton bokáig merültünk a sárba. A tsz-majorból a földekre induló traktorok, lovas kocsik árkot szántottak az útba, komoly mutatvány volt az egyik oldalról a másikra átevickélni.
Március végén, áprilisban mentünk az erdőbe ibolyát szedni. Volt úgy, hogy nem találtuk elég illatosnak, bekölniztük s úgy vittük a tanító néninek.
Nagyanyáméknak voltak libái: nyáron az aratás utáni időszakban estefelé ki kellett hajtani a tarlóra. Teleették magukat az elhullott szemmel, a nyakuk olyan volt, mintha ostorral végigvertek volna rajtuk. (Amikor először láttam, ezt is hittem. Mi gyerekek a tarlón persze, hogy nem a libákra figyeltünk.) Anyu az ötös busszal jött haza. Nem kellett hozzá óra, az árnyékokból tudtuk, hogy ideje indulni elé a buszhoz.
Nyáron egy-két hétre lejöttek Pestről a nálam 7-9 évvel idősebb unokatestvéreink: Laci az apai, Kati az anyai nagyszülőknél lakott, de Kati is feljött minden délután, alig vártuk. Laci a szintén elszármazott, de nyáron visszalátogató hasonló korú fiúkkal töltötte az estéket, későn jött haza, s úgy ugrott a sezlonyra, hogy csak úgy nyikorogtak a rugók. Kati olykor hozta a pesti, a falura rácsodálkozó barátnőit (máig emlékszem a nevükre), rongypokrócon napozott (ez a falusi gyereknek akkor valami előkelő városi szokást jelentett), az Anna Kareninát olvasta, varrt nekem babaruhát, rajzolt öltöztető babát…Az ősz nagy élménye volt a szüret kinn a falu határában a szőlőhegyen, a mustkészítés, kicsit később a kukoricafosztás. Jaj, de finom a mákos kukorica mézzel!
Mentem nagyanyámékkal kukoricát, krumplit ültetni, már otthon apuval, nagyobbacska koromban kötöztük, kacsoltuk a szőlőt, nyáron gyűjtöttünk (nem kell kitenni: magától értetődik, hogy a szénára vonatkozik). Egy percig sem állítom, hogy szerettem csinálni – talán csak a gyűjtés kivétel. Látom apám, ahogy méhészkedik, pergeti a mézet, feji a tehenet, nagyapám valami speciális botra szerelt eszközzel szedi le a zöld körtét, ami csak télre érik be szép sárgára. Még láttam nagyanyám szőni, tollat fosztani... Még hallottam a kisbírót dobolni, az ószerest kiabálni eladó nyúlbőrért…
Ez volt a gyerekkorom. Apám már csak botcsinálta paraszt volt, nem is igazán értett hozzá, kaszálni pl. nem tudott rendesen, nagyon rossz bora volt – a mellékjövedelemért csinálta, meg mert falun csinálni kell(ett). De már nagyapám is vasutasként ment nyugdíjba.
Akkor végtelenül hosszúnak tűnt a nyári szünet. S mára iszonyatos sebességre kapcsolt az idő…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése