Mostanában többször eszembe jutott: miért van az, hogy az ember mellől lassan elfogynak a barátai. Sosem volt sok, egy adott életszakaszban egy-kettő. Vége lett az egyetemi életnek, költöztem többször is - túl nagy lett a fizikai távolság, mindent nem lehet levélben elmondani, találkoztunk, aztán már nem is találkoztunk: kikoptunk egymás életéből. Ezt értem. Ha mégis összejövünk, kiderül, hogy értjük egymást, nem lettünk más emberek - de aztán megint nem találkozunk évekig. Kellene, de sűrű az élet, kevés az idő - a barátság meg nagyon időigényes. De van olyan is, amit nem értek, megszakadt, máig sem tudom az okát: valahogy kihűlt, nem kértem magyarázatot, és nem adtak magyarázatot. Van, ami mögött politikát sejtek, van, amiről fogalmam sincs. Nem faggatózom, a tolakodás távol áll tőlem.
Ez a futam olyan elégikusra sikerült.
Ma levelet kaptam egy régi tanítványtól: eszébe jutottam. Ma elballagtak az estisek: az egyikük mondott valami olyat, amit nem írok le, mert dicsekvésnek hatna. Ma olvastam valami olyat, amit megint nem írok le, mert ... Őrzök néhány sms-t, e-mailt is. Majd ha nagyon csüggedek, előveszem.
"...szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem tüzét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése