"Csak szúnyogok"?

Az út előtt

Ott kell lenni – ennyit tudtam. Nem sportolok, nem vagyok edzett, de végig szeretnék menni – útközben majd kiderül, hogy a test bírja-e, amire a lélek késztetést érez. A gyermek első reakciója, hogy ő is jön, aztán izgul, hogy mi lesz velem... Nincs túrabakancsom, nem tudom elképzelni, hogy edzőcipőben 50 kilométert megtegyek, így egy puha bőrből készült, erősen bejáratott bokacipő mellett döntök, esőkabátot pedig kölcsönkérek. A hátizsákba a két réteg meleg holmi mellé fél liter vizet, két szendvicset, két banánt és egy tábla csokit pakolok.

A korrekt és elfogulatlan tájékoztatás követelményét sajátosan felfogó Hídlapban megjelenik a Fidesz-KDNP (ez utóbbi majd bizonyára és nem először elhatárolódik) közleménye, amely szerint a zarándoklat a Meggyes Tamás háza felgyújtásának évfordulójára szerveződött. Szegények.

A "Tétényi" téren

Sokan vagyunk, beszédeket olvasnak föl (a sajtónak szólnak – aki a téren van, pontosan tudja, miért van ott), hosszú; félig figyelek, beszélgetünk (megtudom, hogy EVV még most is gyaláz – szegény). Felveszem a "Zarándoklat Esztergomért" feliratú neonzöld mellényt, fél 7 után valamivel elindulunk.

Az úton

A körforgalomnál visszanézek: előttem és mögöttem hosszú a sor. A zenészek a város határáig kísérnek; néhányan ott várnak, sok sikert kívánnak. Körülöttem arról beszélnek (az út folyamán többször megismétlődik), hogy a miniszterelnöknek lépnie kell. Én nem vagyok ilyen optimista.

Jól esik a tempós gyaloglás. Autók jönnek szembe és mögülünk, dudálnak, integetnek, buszok utasai bámulják kíváncsian a menetet. Egész úton egy kocsiból hallok kikiabálni valami trágárságot, az egyik leányvári kocsma ajtajában pedig egy illuminált nőszemély hülyéz le bennünket. Kertvárosban és Dorogon több helyen, több csoportban várnak, tapsolnak, az egyik társaságban ott áll a város polgármestere: többen kezet fognak vele, jó utat kíván – jelenléte elegáns gesztus.

Dorog határában állunk meg először bő 10 percre, az előzetes tervhez képest negyedóra csúszásban vagyunk: háromnegyed 9 van. Kertváros táján sötétedett be, de az ég csillagos, reméljük, hogy nem lesz eső, igaz, a meteorológia éjszakára 100 km/óra sebességű szelet jelzett.

Akik Leányvárig kísértek, visszafordulnak. A faluban a járdán megyünk, kutyaugatás kísér. Villy és Balázs fáradtságot nem ismerve dolgoznak, tudjuk, hogy otthonról és máshonnan a facebookon követik a menetet (még éjfél után is több mint százan lájkolnak, sokan kommentelnek). A faluhatárt jelző táblánál áll az ATV kocsija, a riporter két lámpa fényében adásra/felvételre készen. Magdolnavölgynél az "Alkonyattól pirkadatig" nevű szórakozóhelyről biztatnak bennünket és köcsögözik Meggyest. Telefonon elbúcsúzom az otthoniaktól, a gyermek a helyemen alszik: "Biztos, hogy kibírod, anya?" – kérdezi. Jászfalun egy nő nézi végig a vonulásunkat: "Gratulálok Esztergom" – mondja. A segítők friss zsömlével kínálnak, van ásványvíz, alma, banán, nápolyi... Piliscsabán egy esztergomi ügyvéd áll az út szélén, kosarában még meleg a pogácsa. Már feltámadt a szél, de szerencsére hátulról ér. A Pázmánnyal szemben, a benzinkútnál van az első hosszú pihenő, mint az ügyvédtől megtudjuk, innen 26,4 km Esztergom. Fáradt vagyok, nehéz beszállni a kocsiba, ahol ülve pihenek. Egy órával jobban állunk a tervezettnél.

Aztán újra elindulunk. Vannak, akik a menetet kísérő busszal folytatják az utat. Erősen fúj a szél, az erdő szegélyezte részen átsüvít a fejünk fölött, a fák eltűnte után rosszabb a helyzet, de a plusz egy réteg elég. A tömeg már csendesebb, gyérebb a forgalom is. Küldök egy sms-t az egyik kolléganőmnek, aki Vörösváron vár, hogy az előzetes tervekhez képest egy órával előbb érkezünk: feltételezem, hogy alszik, de rajtam ne múljon a találkozás. Rögtön visszahív, s az Emil cukrászdától a város széléig velünk tart. A városházán túl a járdán egy kisebb csoport integet, biztat, az innenső oldalon egy nő kosárból kínálja a pogácsát(?) Már nem eszem, nem is iszom, az üres palackot Pestig viszem magammal. Elhaladunk egy pékség mellett, ég benn a villany, megnézem az órám: 2 óra van.

S elérkezik az idő, amikor mechanikusan lépsz előre, jobb, bal, jobb, bal... Érzel minden útrepedést a lábad alatt, minden kavicsot... Amikor nem látod jól az útpadkát, kicsit imbolyogsz, s bár nem akarsz a kavicson menni, olykor mégis lelépsz... Amikor nehezedre esik megszólalni... Amikor nem kérdezel vissza, ha nem hallottál, nem értettél valamit... Amikor érzed, hogy van derekad, forgód, s úgy érzed, a nyakad a válladdal egy tömböt alkot, külön nem mozdítható... Amikor arra gondolsz, hogy jó lenne leülni, ott, azok a lámpák már Pilisborosjenő. Aztán Pilu azt mondja, még két és fél kilométer, az éjjel-nappal nyitva tartó közértnél pihenünk. Aztán meglátod a Budapest-táblát. Mindjárt fél öt. Egy óra múlva világos lesz.

Leülök egy lépcsőre, fázom. Mellettem egy nő ül, zsákjában a szolgálati ruhája, indulás előtt már 12 km volt a lábában, nappalos volt, a zarándoklat után pedig este áll munkába – minden elismerésem. Annak az idős hölgynek is, aki szinte anyám lehetne, s jön rendületlenül. Annak az úrnak is, aki az út egy részét kempingbiciklivel és gyalog tette meg... De vannak itt volt tanítványaink, valamikori istvános szülők, kollégák, apák a fiukkal, férjek a feleségükkel, közelebbi és távolabbi ismerősök és ismeretlenek... – emberek, akik nem félnek, vállalják az arcukat.

T. azt mondja, beül a buszba, pihen; aztán úgy dönt, hogy marad, mondja, van nekem is hely. Még ellenállok. Megeszem egy banánt. Lb. is azt mondja szálljak föl a buszra, nem szégyen az. Ezt egy pillanatig sem gondoltam. Alig bírok fölkelni, hogy a banánhéjat kidobjam. A jobb lábamon a zokni bele van ragadva a cipőmbe, a lábam nem válik el a talpbetéttől. Tudom, hogy a vízhólyagok megtelnek és kiürülnek. Tudom, hogy nehéz lesz elindulni, de 100-200 méter után menni fog. Azt mondják, '50-kor indulunk tovább, akkor váltják egymást a felvezető rendőrök. Fázom, várakozni nem akaródzik, felszállok a buszra, megcsap a meleg, még érzékelem, hogy elindulunk, látom a fényvisszaverő csíkot a mellényeken, aztán elalszom.

5.55-kor a telefonom csöngésére ébredek, egy órát alhattam. B. hív: a Népszabadság és az Amerikai Népszava elején mi vagyunk. Óbudán állunk az amfiteátrum mellett, már itt van két fotós. Lassan megérkeznek a többiek, hozzák a Népszabadságot. A napfelkeltét elszalasztottam. Hideg van, de lehet, hogy csak a fáradtság. Felveszek még egy garbót, megmozgatom zsibbadt végtagjaim, iszom a kávéból, amelyet egy idősebb házaspár hatalmas termoszban most hozott Esztergomból – igazán megható, ahogyan az emberek a vándorokról gondoskodnak, ahogyan a szimpátiájukat kifejezik. Jönnek mások is, akik itt csatlakoznak a menethez, aztán egy busznyi ember, akik a rakparton.

Elindulunk. A macskaköveken nehezemre esik a járás. Süt a nap, örülünk, hogy itt vagyunk. Járókelők állnak meg, kérdezgetnek, elhaladunk a néni mellett, aki a facebookon írta, hogy várni fog bennünket. A Lánchídon iszonyú a szél, középtájon visszapillantva úgy látjuk, hogy betöltjük a hidat. Már szemben a bazilika, szalad elém a lányom: "Jól vagy, anya?" – kérdezi. Mellém lép egykori osztályomból egy tanítványom, aztán egy másik, s vannak többen, akik a végállomásra tudtak eljönni. Tétényi Éva beszél, felolvassa a nyílt levelet, aztán a küldöttség elmegy a Parlamentbe.

Sokáig várunk, a téren beszélgetnek az emberek, esélyt latolgatnak... Hallom a hírt, hogy péntek este egy esztergomi betelefonált a közszolgálati tévébe, hogy miért nem szerepel a zarándoklat a híradásban, s azt a választ kapta, hogy vallási eseményről nem tudósítanak. Az illető közölte, hogy ez nem vallási, hanem belpolitikai esemény, s erre azt tanácsolták neki, hogy tegyen panaszt. Bájos ötlet. Az új kommunikációs módi: ha nem beszélünk róla, nincs is. (Apropó: a Szent Jobb körmenet micsoda?) Aztán visszaér a küldöttség, kicsit megvárakoztatták őket, hiába, messziről érkezett a miniszterelnök x. embere. Az üzenet: a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat szellemében fognak eljárni. Az én fordításomban s eddigi tapasztalataim szerint ez azt jelenti: együtt lehet velük működni. Szóval: szúnyogok vagyunk. Mi mindenesetre örülünk, hogy megcsináltuk. (A tömegben ott volt Schiffer András, Hann Endre...)

Hazafelé, otthon

Csigalassúsággal jutok el a kocsiig, minden lépés sajog. Nézem a tájat, a településeket, s arra gondolok, hány órája jártunk itt. Aztán meleg fürdő, sok vízhólyag a talpamon... Nincs étvágyam, beülök az ágyamba, ölemben a laptop, elolvasnám a híreket, de lecsukódik a szemem. Fél 7-kor ébredek. Újra lekezelem a lábam, s meglep, hogy nincs izomlázam. Sajtószemlét tartok, de kicsit kába vagyok. Igazán csak ma tértem magamhoz. Örülök, hogy ott voltam. De tudom: útközben vagyunk, s egyre többen leszünk. (Lám, már az István-ügyben gyalázatosan megszólaló "Jóság és erény" csoport egyik tagja is ölelgeti Tétényi Évát az induláskor, nyilván megvilágosodott.) A demokrácia építésében évszázados elmaradás ledolgozása nem megy egy intésre, hát még ha időlegesen az utat visszafelé mutatják. Elölről kell kezdeni, közösségeket kell építeni – szelíden, de határozottan. Ebben nagy Tétényi Éva. (Tisztelgés egy demokrata előtt)

("Csak szúnyogok – csak szőnyeget nekik." Így indul a Bánk bán 4. felvonása. Gertrudis egy levelet tart a kezében, a mondat annak a tartalmára vonatkozik. Az olvasó/néző csak később tudja meg, hogy a déli országrész királyi helytartója figyelmezteti a királynét a feszült helyzetre. Gertrudis hatalmi gőgjében semmibe veszi a figyelmeztetést. Mit sem tud Peturékról, a hazaérkezett Bánkról. A hatalom birtoklása tompítja a valóságérzékelést.)