Menni kéne... (2.)

Szegeden cserélik a villamossíneket, igen nehéz közlekedni, főleg, ha nem ismeri az ember a terepet. A parkolás méregdrága, rengetegen közlekednek biciklivel, a panziótól mi besétáltunk a városközpontba. Ami első látásra feltűnik: a rengeteg virág, az ápolt parkok.

Az első este (pénteken) színházba mentünk, a Szegedi Kortárs Balett Inferno c. előadására vettünk jegyet még itthonról – megérte. A Müpában korábban már két produkciójukat is láttuk, ezt a Liszt-évhez kapcsolódva mutatták be.

A Dóm térről voltak emlékképeim meg a Virág cukrászdáról (csukva). Megcsodálom a sok szép szecessziós épületet, a felújított Kárász utcát, a Szent István teret...

Példásan harmonikus rendben az új épületek és a sarkon a felújított, csodaszép (egyelőre lakatlan) szecessziós.

Balra az "Öreghölgy"-nek becézett víztorony a Szent István téren.

Elsétálunk a Hősök kapujához – a nagyok édesanyja dolgozott a freskókon –, s mint később egy gimnazistától megtudom, a kapu fölött van a Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium díszterme.

A kapu az első világháború hőseinek állít emléket.

A három napból két órát eltöltünk az élményfürdőben is, a Brnói sörözőben találkozunk B . ezer éve nem látott egykori barátjával, s a 24 évnyi távolság eltűnik...

Szombaton a Panka ajánlotta tejivóban palacsintáztunk, vasárnap átmentünk Szabadkára, este a szegedi Halászban nagyon finom vegyes hallét ettem. Az idő kegyes volt hozzánk, megúsztuk eső nélkül, csak vasárnap és hétfőn délelőtt volt hűvös.


(Még nem fejeztem be az úti beszámolót, de muszáj aludni mennem.
Fotó: 5-7. Rafael Balázs, a többi az enyém.)