Az idő

Későn járok haza, átolvasnám a híreket, de ölemben a laptoppal többnyire elbóbiskolok. Aztán inkább csak a néhány sűrűn látogatott bloggerhez meg egy-két fontos portálra nézek be, s ha hosszú a bejegyzés vagy a számomra fontos publicisztika, csak rögzítem, hogy majd ezt kell elolvasnom. Az éjjeli szekrényemen a könyv hetek óta érintetlen.

Ma itt ragadtam le, s míg olvastam, egy másik síkon az villant fel bennem, hogy nem tudok olyan gyorsan fogalmazni, amilyen gyorsan emlékfoszlányok, képek, érzések merülnek fel bennem. A gondolat gyorsabb a verbalizálásnál.

Arany csak 12 éve halott, amikor megszületik Déry. Arany nekem a régmúlt: történelem, 19. század – Déry az ifjúságom. Lehetetlen, hogy majdnem kortársak. Arany iskola, tananyag, a Toldi Luczi tanár bácsi hangján szólal meg – Déry Popfesztiválja gimnazista korom: bár a regényből nem sok mindent értettem, Presser zenéje sok estémet betöltötte, de akkor olvastam a Kedves bópeert is. Aztán negyedéves szigorlat: Déryt kapom, de nem akaródzik róla beszélni, keveset tudok, Németh Lászlóra terelem a szót, őt lényegesen jobban ismerem... Fábry filmje, a 141 perc A befejezetlen mondatból – azóta szeretném látni Dubrovnikot...

Közben olvasom Onagyot. Az idő... Nagyanyámék keskeny udvara, a hosszú házon ereszkedő árnyék elér egy bizonyos pontot, tudom, hogy hány óra, ideje anyu elé indulni, az ötös busszal jön haza. 10-12 éves lehetek. Milyen végtelennek tűnt a nyári szünet.... Milyen hosszú volt egy tanítás nélküli nap gimnazistaként... Milyen lassan telt az idő!!

Két és fél hete reggel még Vörösvárra indultam. Mennyi minden történt azóta... Hogy rohan az idő!