Kinn

Úgy tűnik, az idén a tavasz egy-két hétre korlátozódott. Megvolt az idei első bográcsban főtt babgulyás, wookban készült zöldségragu...

Zöldülőben.

 

Egy hete még  éppen csak látszódtak az új hajtások, mostanra sárgává vált a világ.

Meg kékké.

Meg sárgává és kékké.

 

Kinn aludtunk, éjjel sem kellett fűteni. Este gyertyafényben, vörösbor mellett üldögéltünk a teraszon, hallgattuk a békákat. Napközben kora nyári meleg, kakaskukorékolás, fűnyíró hangja, harangszó... A városi ember illúziója, hogy itt lehetséges a béke és nyugalom. A diófák még kopaszak, és már kinn vagyunk; a diófák már kopaszak, s még (lehet, hogy) kinn vagyunk – ez az időszámítás. Gyerekkoromban úgy vártam, hogy nagyanyáméknál kiköltözzünk a nyári konyhába, s ősszel visszaköltözzünk a téli konyhába! Ma már a visszaköltözést kintről bentre nem várom, csak tudomásul veszem.

Itthon hét óra van a lakásban, kinn hat. Ez a sok nem hajszás életünk öntudatlan kifejeződése-e – jutott ma eszembe. Felidéződik bennem egy tavaly tavaszi furcsa ráeszmélés: 'ezek öt hónapig nélkülem is jártak'. Az idő, amikor más térben voltam... Egy pillanatra átélhetővé válik az ember végessége.