Vége a szünetnek. Itthon bár, de végigdolgoztam. Nem értem utol magam, csak csökkent a hátrány. Annyi volt a szabadság, hogy bagolyságomnak megfelelően éjjel voltam fent (rendszerint 4-ig), s 10 körül keltem. Tegnap a napsütésben egy órácskát töltöttünk a kertben. Egy hónap alatt nem változott semmi (dehogynem: havazott, elolvadt, újra havazott, újra elolvadt), leállt a vegetáció.

Várakozik az orgona.

Készülődik a barkafűz.

Még van krókusz.

Fázik az ibolya.

A házban 7 fok, kint sem sokkal több, a hegygerincek havasak. A meteorológia szerint két hétig semmi jelentős javulás. Holnap még mindig télikabát, csizma, esernyő. Fogjuk fel úgy: az idő is az íróasztalhoz köt (itthon sosem dolgozom asztalnál: ülök a fotelben laptoppal az ölemben). Tiszta szerencse.

De a lélek vágyik a fényre, a napsütésre. És nem csak szó szerinti értelemben.

"Szállj ki lelkem, keresd meg hazámat!

Oly hazáról álmodtam én hajdan, 

mely nem ismer se kardot, se vámot

s mint maga a lélek, oszthatatlan.

Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat,

mely nem szorul fegyverre, se vértre,

mert nem holt rög, hanem élő lélek.

Galamb álom! s rókák rágtak érte;

odu-féltő kapzsi szenvedélyek.

Az én álmom sohse legyen róka!

Az én tanyám' magassága védje!

Lelkem madár, tág egek lakója,

noha mindig visszajár fészkébe."

(Babits: Hazám!, Az igazi ország)