Via Francigena (ápr.15-22.) 1.

Áprilisban hétnapos, gyalogos zarándoklaton vettem rész Toszkánában. Évekkel ezelőtt láttam először a Pannon Pilgrim hirdetését a Facebookon, akkor még dolgoztam, de az ajánlat gyökeret vert a fejemben: Toszkána gyalog... Mióta szabad vagyok, rendszeresen gyalogolok, no de bírnám-e egy héten keresztül minden nap... Zarándoklat... én nem vagyok vallásos... Az ár évről évre magasabb... rászánhatok-e ennyit magamra... December elejére megérett a döntés: igen, megyek. Kell még egy rendes hátizsák, egy pihekönnyű hálózsák, néhány apróság ‒ bakancsom már volt. Tél végére a húgom is eldöntötte: csatlakozik.

Nem tettem fogadalmat, nincs vezekelni valóm, nem kérem égiek segítségét, általában jóban vagyok magammal ‒ az útra kulturális-természeti élményért mentem, és egyfajta  sportteljesítménynek tekintem.

A Via Francigena középkori zarándokútvonal Canterburytől Rómáig (sőt tovább, Pugliáig), kb. 1700 km hosszú. A 10. századból származik az első írásos említése: Sigeric érsek Canterburyből indult, hogy a pápa kezéből átvegye a palliumát. Az idők folyamán a zarándokút feledésbe merült, aztán néhány évtizede újra felfedezték. 1994-ben az Európa Tanács Európai Kulturális Úttá nyilvánította, s lassan elindult rajta az élet (kiépítettsége nem hasonlítható az El Caminóhoz). A Pannon Pilgrim három egymás utáni olaszországi szakaszra (Lucca ‒ Siena, Siena ‒ Montefiascone, Montefiascone ‒ Róma) szervez zarándoklatot, én az elsőn mentem végig. Az útvonal sűrűn és többféleképpen jelzett ‒ helyi közösségek, települések tartják karban. 

A zarándokútlevélbe kávézóban, múzeumban, üzletben, szálláson, templomban lehet pecsétet kérni.

A PP egyik alapítója, Gábor történelmi-kulturális-szakrális vonatkozásban mindent tud, élvezetesen mesél, helyismerete óriási, beszéli a nyelvet, minden felmerülő problémát derűsen megold ‒ és nem utolsó szempont: ő szállította a csomagokat (csak a "napi" hátizsákot vittük magunkkal). A túravezetőnk Eszter volt ‒ kiegyensúlyozott, segítőkész és felkészült. A csoport pedig 11 középosztálybeli nő 46 és 68 év között, többen tavaly vagy néhány éve már a középső szakaszon és végiggyalogoltak. (Gábor elmondása szerint ritka a férfi a csoportokban ‒ nem általában, hanem a magyarok között, ezt a szállásokon magunk is tapasztaltuk).

Különböző mérőeszközök szerint összesen, a városnézéseket is beleszámítva 150-160 km-t tettünk meg. Szerencsénk volt az idővel: 20 fok körüli hőmérsékleten, többnyire napsütésben gyalogoltunk, egyetlen délután esett az eső. Egyszer sem éreztem úgy a nap végén, hogy ne tudnék még továbbmenni. Nem bántam meg, hogy bőrbakancsot vittem, egy pici vízhólyaggal a sarkamon, ami fájdalmat nem okozott, jártam meg az utat. A túrabotokat viszont csak megsétáltattam.

(Folyt. köv.)

 

Két éve, mióta szabad vagyok, rengeteget tanultam. Tizenkét éve (azóta van kertünk) fogalmazódott meg bennem először, hogy kinn a kertben, órákon át guggolva, gyomlálva, a szabad levegő, a szél, a nap, a természet hangjai átmossák nem is csak a tudatom, de a gyomortájékon szorító érzést is megszüntetik. Időlegesen, egyelőre. Amikor nagyon felgyülemlett a stressz, sokszor gondoltam, hogy gyalogolni kellene ‒ rendszeresen és sokat. Aztán eljött az ideje.

 

A városból kivezető utak, a legközelebbi környék, a Kerek-tó, a Vaskapu, Hegymeg… Aztán tovább, társasággal és egyedül; túrakönyvek, túrafelszerelés, appok… Növények neve, nyílási ideje, fellelhetőségük… Útvonalak, helyszínek, aztán helyszínek más útvonalon, aztán útvonalak térkép nélkül is meg különböző évszakokban…

 

Évszakok… Régen tudatosítottam a felismerést: öröm az évszakváltást várni, figyelni. Nem szeretnék az „örök” tavaszban, pláne nem az „örök” nyárban élni. Amikor Á. kicsi volt, új helyen az volt neki az első, hogy szemrevételezze: hány fekhely van. Eleget költöztem életemben: nekem az, hová lehet tenni a karácsonyfát. Most ha egy különösen szép útvonalat, kilátópontot fedezek fel: milyen lehet ősszel, télen…

 

Kilátópontok… A Kémény-szikla és az Öreg-szirt Kesztölc fölött, az Öreg-kő Bajót közelében, a Hegyes-kő Tokod fölött a legek. És persze a Prédikálószék.

 

Helyesírás… Dobogó-kő vagy Dobogókő, Hegyes-kő vagy Hegyeskő. Kötőjellel van a térképen, turista kiadványokban – és jól van: így írandó földrajzi névként, de egybe, ha helység(rész)nevet jelent. Néha (?) nehéz elkülöníteni. Biztos vagyok benne, hogy a Dobogókőt (a fenti kivételével) kötőjellel soha le nem írtam.

 

„Adjon Isten jó napot, jó munkát!” A szerszám megáll a kézben, a fej felemelkedik, a hát kiegyenesedik… pár percnyi megállás, pár szó… Tegnapelőtt a tokodi pincevölgyben egy idős férfi (az időérzékelés pillanatnyi zavarában azt gondoltam: egy bácsi) az almafáival bíbelt (J). Nem jött a számra a köszöntés… s fejben évtizedek élményeinek cikázása, hogy miért nem. De azért váltottunk pár szót: a barackfáknak ott hátul nem esett bajuk (éjjelre mínusz sokat ígért a meteorológia).

A héten

 1. „Navracsics »kiválóan tárgyal Brüsszelben, de nem úriemberekkel, hanem gazemberekkel«. Lázár szerint a lengyelektől azt kérték, hogy »köpjék le a magyarokat, kapnak pénzt, megtették, de nem kaptak«. »Tőlünk meg azt kérik brüsszeli, kokainon élő úriemberek, hogy köpjünk fel és álljunk alá«.” 

 Le style c'est l'homme.

 

2. „Rengeteg forrás és lehetőség származik abból, hogy az egyetemek nemzetközi akkreditációjuk révén be vannak kötve az európai egyetemi életbe. Hiába lennének tehát magyar salátatörvények alapján érvényesek a címek kevesebb feltétel teljesülésekor, ezek az európai források mind elapadnának…” 

Bekötve Európába? Hát, ez a baj!

 

3. „Felavatta a Mi Hazánk a Horthy-szobrot Dúró Dóra irodájában. A szélsőjobbos párt azt szeretné, ha a második bécsi döntést a „hazatérés napjává” tennék.”

Historia est magistra vitae, gondolták optimista elődeink.

 

 4. „Üzemanyagra gyűjt a Magyar Koraszülött és Újszülött Mentő Alapítvány…”

 Családbarát kormány, sőt „mi a családok támogatásában vagyunk világbajnokok”.

 

5. A Magyar Rektori Konferencia (MRK) elnöke, Borhy László és a Magyar Judo Szövetség (MJSZ) elnöke, Tóth László együttműködési megállapodást írt alá a magyar felsőoktatásban elérhető új képzésről. A megállapodás szerint minden magyar egyetemen és főiskolán elkezdődhet a judo alapismereteinek oktatása, különös tekintettel a biztonságos esés technikáinak elsajátítására.

 És a dekázás?

 

6. „Etyek fideszes polgármestere átfestetne egy színes mandalát a helyi iskola falán, mert szerinte az szivárványos propaganda”.

 Kényszeres megfelelés az alsóbb szinteken - az igazi gáz: az iskolavezetés szófogadása.

 

7. „A pedagógusok beszámolója szerint Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkár világossá tette, hogy a kormány nem fogja saját forrásból, tehát a központi költségvetésből emelni a tanárok bérét, és a tanárok más sztrájkköveteléseinek teljesítésére sem áll készen a minisztérium. Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter a múlt heti kormányinfón is arról beszélt, hogy kizárólag uniós forrásokban gondolkodik a kabinet, amikor a tanárok bérfejlesztéséről van szó.”

Saját forrást a kormány felvidéki gyerekek 16 iskolabuszára, a hitoktatás támogatásának megduplázására, a Vodafon megvásárlására, tűzijátékra  stb., stb., stb. (hogy csak a legutóbbiakat említsem) fordít. Uniós források vagy lesznek, vagy nem, mindenesetre lehet „Brüsszel” ellen hangolni a híveket és a hívőket.

Tegnap egy éve halogatott munkával töltöttem a napom: egy élet munkaügyi dokumentumait selejteztem. Vannak köztük kedvesek (megvan pl. ötödéves gyakorlótanításom értékelése mindkét szakomból, az egyetemi patronáló tanárunk által írt – volt ilyen! – jellemzés az első álláspályázatomhoz, az akkor, 1981-ben írt önéletrajzom) és vannak kellemetlenek (hetünk ellen indított, 3 évig tartó, másodfokon is megnyert koncepciós munkaügyi per iratanyaga…).

Ez itt a gimnáziumi (Balassi Bálint Gimnázium, Balassagyarmat) ballagási meghívónk 1976-ból. Nyitó oldalán Farkas András szénrajza – a kép most is ott függ a régi épület lépcsőfordulójában –, a meghívó ugyanígy nézett ki 10 évvel későbbi osztályom ballagásakor is, talán még ma is. Huszonöt fős osztályunkból hárman már nem élnek.

KONCZ – ma 76 éves. Hihetetlen.

Valamikor a ’60-as vége felé hallottam az első dalát. Az unokanővérem nyaralni jött a nagyszülőkhöz, és szalagos magnón hozta a Szőke Anni balladáját. Azóta hol közelebbről, hol távolabbról követtem a pályáját. Gimnazista koromban hozzátartozott az esti forró kakaóhoz az éppen aktuális lemeze (meg a Fonográfé, az LGT-é), elsős koromban, még kollégistaként vacsorára menet (néhány 100 méterre volt a főépület) Ritával az Elmúlt egy év c. slágerét énekeltük. Tanárként, Arany balladáinak tanításakor bevittem órára a megzenésített Vörös Rébéket. Egyszer talán koncertjén is voltam, mérget nem vennék rá: a lemezek, a videófelvételek, az interjúk alakította kép, az évtizedek óta változatlan hang, stílus, modor, értékszemlélet, külső (csak a haja lett rövidebb) a teljes személyiség ismeretének illúzióját kelti. Az Illés, a Fonográf után is megtalálta azokat az alkotótársakat, akik révén Koncz Koncz maradt – Bródy mellette az állandóság.

A szombati (03.05.) koncerten kísérő voltam: a húgom nyugdíjba vonulása alkalmából a fiai meglepetése volt a két belépő. A Hatvannégyben épphogy elindultunk hangzott el indításként, az új és régi dalok felölelték a teljes pályát, külön blokkot szentelt Cipő dalaival a Covid 44 ezer áldozatának, az utóbbi időszakban eltávozott barátok, pályatársak emlékének. Számomra az előadás három csúcspontját jelentette a Kárpátiék lánya az első részben – szerintem a magyar popkultúra egyik gyöngyszeme –, a Szabadnak születtél (a koncert címadó dala) és a Békét és reménységet a másodikban. Ez utóbbi – mint a dal befejezésekor megrendülten elmondta – a délszláv háború idején született, s nem hitte, hogy még egyszer el kell énekelnie (a kivetítőn az ukrán zászló színei). A kék és sárga a második részben többször is hangsúlyos volt: kék-sárga fények, ráadásként a második szám az Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa, nem hiszem, hogy véletlen a szünet utáni részben viselt kék színű blúz. A hangulat forrósodásával mobiltelefonok tömegének elemlámpája világít a nézőtéren, a fináléban elhangzik a Jöjj, kedvesem, a refrént („meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink, lesznek még szép napjaink”) énekeljük. Ráadásként a közönség énekli a Ha én rózsa volnék c. számot, majd a Sárga rózsa refrénjét.

Hosszú-hosszú pályafutás, hitelesség… Mégis: vannak pillanatok, amikor feszengek. Tudom, hogy ebben az elviselhetetlenül kettéosztott országban ő hová tartozik, értem, hogy úgy érzi: az övéi között van, mégis zavarnak az összekötő szövegben a direkt politikai ki- és beszólások. És nem azért, mintha én a Mariana-árok másik oldalán lennék, hanem mert ez egy koncert, ő itt énekesi szerepében lép fel, a dalai is egyértelműen tükrözik hovatartozását, és ez éppen elég.

Tolsztoj

 

„Azt teszem, amit általában tesznek az öregek, sok ezer öreg, akik közel állnak a halálhoz, itt hagyom a számukra gyűlöletessé vált körülményeket, és olyan körülmények közé megyek, amelyek közel állnak a hangulatukhoz. A többségük kolostorba vonul, és én is oda mennék, ha hinnék abban, amiben a kolostorokban hisznek. Mivel úgy nem hiszek, egyszerűen csak magányba vonulok.” (Tolsztoj levelének első változata a feleségéhez távozása előtt)

Pavel Baszinszkij könyvét Lev Tolsztoj életéről és futásáról (Szökés a Paradicsomból) már elolvastam: családtörténet, kortörténet, személyiségtörténet, egy ember öntökéletesítésének, önmaga feletti hatalmának/erejének és a környezet kölcsönhatásának visszaemlékezéseken, naplórészleteken, kordokumentumokon alapuló rekonstrukciója.  

Ezt az évet (vagy egy részét) Tolsztoj (akinek nagy hatása volt arra, hogy orosz szakra mentem) szépirodalmi műveinek szentelem: újraolvasom, amit ismerek, elolvasom, ami eddig kimaradt. Nincs meg a házi könyvtárban a teljes életmű, de így is találtam olvasatlant: a Hadzsi Murat c. kisregényt. Mintha a Kaukázusban, a csecsencek világában I. Miklós, Samil és Hadzsi Murat óta sem sok minden változott volna, az egymásra torlódó társadalmi formák földjén ma is a békétlenség az úr.

Belefogtam a Háború és békébe… Évtizedekkel ezelőtt olvastam utoljára (először gimnazista koromban, másodszor néhány évvel később), s most is az első oldalaktól kezdve „otthon” vagyok. Lenyűgöz Tolsztoj atmoszféra- és alakteremtő képessége, az emberi psziché ismerete, a ráérős történetmesélés…  a folyam lassú sodrásából nehéz kiszakadnom, még a gyaloglást is hanyagolom.

 

Elmentek a háromkirályok – kicsi, élő fenyőnk varázstalanítva egyelőre a lépcsőházban, ablakdíszek a dobozukban, de egy égősort még feltekertem a tükörre, kell a fény, messze még a tavasz. A téli tücsök meséit hallgatom a youtube-ról: Sinkó László mesél, a felvétel 1977-es. A Kossuth rádió Esti meséjének szignáljával indul minden egyes történet: „Jó estét gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már.”

(Több idősík élményei tolakodnak elő… Amikor még én voltam gyerek, és nagyanyáméknál szólt a rádió, a szobában sötét volt, csak a rádió zöld szeme világított, és kezdődött az Esti mese...  Évtizedekkel később, de már az is rég volt, amikor Nóri ült az ölemben, és A téli tücsök meséit olvastam fel neki…)

Sinkó hanghordozással, hangszínnel, tempóval megteremti minden állat karakterét, az ismétlődő mesefordulatok behúzzák a gyereket (az embert) egy harmonikus világba, a történetek bűbájosak – odakinn nagy hó van, s a téli tücsök egy szobában egy hátizsák bal zsebéből, a gyengülő zsályaillatból mászik elő, s a nyárra emlékezik.