Via Francigena 4.

Nemes Nagy Ágnes: ISTENRŐL

Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be, Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható, gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.

Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, krikszkrakszokat hámló platánra, míg

megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?

Egy szót se szóltam.

Templomok, kolostorok

Zarándoklat nélkül is minden utazásomon bemegyek a templomokba (túrázáskor erdőn-mezőn megnézem, lefényképezem az út menti kereszteket is) ‒ a templomok nekem nem a vallásos áhítat helyszínei, másfajta áhítatot érzek: az emberi teremtés erejét, az akár évszázadokon át kitartó építkezés eredményét csodálom, a hitből művészi alkotást létrehozó mesterek előtt hajtok fejet. Különös csodálattal vagyok a romanika és a gótika iránt, az úton sok szépséget láttunk.

Lucca, a Szent Mártonról elnevezett dóm  ‒ sajnos, 9 óra tájban még nem volt nyitva, a vasárnapi mise 11-kor kezdődött.

Már Lucca falain kívül, útközben: a templom zsúfolásig tele a vasárnapi misére érkezőkkel. A szertartás előtt három babát keresztel meg a fekete pap. 

Capannori

                                                                          Porcari

Altopascio

Fucecchio

San Miniato, ferences templom és kolostor.

A kolostor San Miniatóban, szálláshelyünk.

San Miniato püspöki székhely is.

A 12-13. században épült a Santa Maria in Chianni templom.

A legfantasztikusabb szobánk: fejünknél a templom fala.

  A szálláshelyünk.

            San Gimignano ‒ a szerény külsejű székesegyház belül csodákat rejt.

Colle di Val d'Elsa

Colle di Val d'Elsa

Strove

Abbadia Isola

Siena, domonkosok temploma.

Siena, dóm.

Nemes Nagy Ágnes: Amikor

Amikor én istent faragtam,

kemény köveket válogattam.

Keményebbeket, mint a testem,

hogyha vigasztal, elhihessem.

Via Francigena 3.

Evés, ivás

Reggelire valami édes ‒ a croissant és társai mindenütt friss, a kávé (az eszpresszó gyűszűnyi) mindenütt jó. A paradicsomnak íze van, a narancs lédús áprilisban is. A folyós bor minden este jó minőségű, a pizza kiváló, a tészta (ezzel-azzal) előétel, a felvágottak frissek, a sajtok zamatosak. A toszkán kenyér viszont kemény kérgű és sótlan (ennek okát többféle legenda magyarázza). A bár nem éjszakai szórakozóhely, a kis üzletekben szívesen csinálnak tizenkettőnknek a kiválasztott árukból szendvicset, vegánságra és gluténérzékenységre is tekintettel. Mindenütt lehet kártyával fizetni (tavalyi Nápoly környéki tapasztalataimmal ellentétben), készségesen pecsételnek a zarándokútlevélbe.

Ettünk étteremben, civilek, ill. plébánia által üzemeltetett szálláshelyen, kolostorban és  magánszemély kertjében, ahol egy szál idős férfi látja el a vendégeket, s a fizetség tetszőleges.

 A bruschettát ideje itthon is bevezetni.

Fejedelmi volt Sienában az utolsó vacsora ‒ ez itt csak az előétel. 

A legfantasztikusabb élmény azonban Abbadia Isolához fűződik. A kolostor zarándokszállásként működik, egybeépülve a középkori templommal és a 19. században épített kápolnával, amelyet a civilek használnak.

A kápolnában iskolai székek, az asztalok viaszosvászonnal leterítve, a falakon olajfestmények... és hideg (eső után vagyunk).

Egy idős nő és két idős férfi szolgál ki bennünket (nem csak a mi csapatunk van itt). A konyha a kolostorban az emeleten van ‒ minden tál étellel le kell jönni a nem mai léptékű lépcsőn, át az udvaron, be a kápolnába. Paradicsomos tészta az előétel, a fő fogás zöldséges omlett friss salátával, a desszert olasz húsvéti kalács és bor. A vendéglátók boldogok, hogy ízlik a főztjük. A 80 körüli pap mesél: mit látunk a falakon, hogy működik a közösségük, megmutatja azt is, hogy szól a harang.

Vége már a fűtési idénynek, de a szobákban kérésünkre elindítják a fűtést. És ‒ állítólag a kedvünkért ‒ a kolostorral szemben kinyit a bár. M. meghívja a társaságot egy grappára. Kétféle van: a "kocsmáros" a sárgás színűt ajánlja. Finom. Néhány helyi férfi kinéz a másik teremből. Indulunk "haza", de van, aki még most ér ide közülünk ‒ visszafordulunk. A második kör grappa már nem jön ki a (valószínűleg) érleltebb fajtából ‒ nem lehet nagy a hétköznapi forgalom ‒, de a másik sem rossz. "Ne haragudjatok, hogy csak ilyen vén faszik vannak itt" ‒ mondja a kocsmáros. Nem haragszunk.

Via Francigena 2.

Nem vállalkozom a neten (is) fellelhető információk ismertetésére a nevezetességekről ‒ benyomásokat, élményeket szeretnék rögzíteni.

Az már landolás közben is látszott, milyen sűrűn lakott területre érkezünk. Az első napon végig aszfalton gyalogoltunk, Luccát a Porta Elisa kapun át hagytuk el, de közigazgatásilag még sokáig Luccához tartozó településeken keresztül haladtunk, egyik érte a másikat.

A teljes útvonal (meg nem nevezve a tanyákat, az "Agriturismo" objektumait): Lucca ‒ Poreari ‒ Altopascio ‒ Fucecchio ‒ San Miniato ‒ Chianni ‒ Gambassi Terme ‒ San Gimignano ‒ Colle di Val d'Elsa - Strove ‒ Abbadia Isola ‒ Monteriggione ‒ Siena. (Fotók a Facebook oldalamon.)

A táj

Induláskor sokáig jobbról a toszkán dombok keretezték utunkat, balról az Appeninek. A tavaszi kékek és zöldek fényben és árnyékban szemet pihentető, nyugalmat és valami fenséget sugárzó látványa... A felkiáltójelként magasodó ciprusok... A szőlőültetvények... A dombok hajlatában megbúvó vízgyűjtők...

A píneák... Még sosem láttam ilyen közelről píneatörzset! Mint ahogy nem láttam még articsókát sem a maga természetes körülményei között, rozmaringot sem virágzó állapotában. Ciklámennel is csak csak cserépben találkoztam eddig. 

Az olajfaligetek... Tanyák... udvarházak inkább - modern gépek, itt-ott folyik a tavaszi munka, sok épület előtt kinn a tábla, hogy vendéglátásra is készek.

Patakok, folyók: az Arno az Elsa.

Via Francigena (ápr.15-22.) 1.

Áprilisban hétnapos, gyalogos zarándoklaton vettem rész Toszkánában. Évekkel ezelőtt láttam először a Pannon Pilgrim hirdetését a Facebookon, akkor még dolgoztam, de az ajánlat gyökeret vert a fejemben: Toszkána gyalog... Mióta szabad vagyok, rendszeresen gyalogolok, no de bírnám-e egy héten keresztül minden nap... Zarándoklat... én nem vagyok vallásos... Az ár évről évre magasabb... rászánhatok-e ennyit magamra... December elejére megérett a döntés: igen, megyek. Kell még egy rendes hátizsák, egy pihekönnyű hálózsák, néhány apróság ‒ bakancsom már volt. Tél végére a húgom is eldöntötte: csatlakozik.

Nem tettem fogadalmat, nincs vezekelni valóm, nem kérem égiek segítségét, általában jóban vagyok magammal ‒ az útra kulturális-természeti élményért mentem, és egyfajta  sportteljesítménynek tekintem.

A Via Francigena középkori zarándokútvonal Canterburytől Rómáig (sőt tovább, Pugliáig), kb. 1700 km hosszú. A 10. századból származik az első írásos említése: Sigeric érsek Canterburyből indult, hogy a pápa kezéből átvegye a palliumát. Az idők folyamán a zarándokút feledésbe merült, aztán néhány évtizede újra felfedezték. 1994-ben az Európa Tanács Európai Kulturális Úttá nyilvánította, s lassan elindult rajta az élet (kiépítettsége nem hasonlítható az El Caminóhoz). A Pannon Pilgrim három egymás utáni olaszországi szakaszra (Lucca ‒ Siena, Siena ‒ Montefiascone, Montefiascone ‒ Róma) szervez zarándoklatot, én az elsőn mentem végig. Az útvonal sűrűn és többféleképpen jelzett ‒ helyi közösségek, települések tartják karban. 

A zarándokútlevélbe kávézóban, múzeumban, üzletben, szálláson, templomban lehet pecsétet kérni.

A PP egyik alapítója, Gábor történelmi-kulturális-szakrális vonatkozásban mindent tud, élvezetesen mesél, helyismerete óriási, beszéli a nyelvet, minden felmerülő problémát derűsen megold ‒ és nem utolsó szempont: ő szállította a csomagokat (csak a "napi" hátizsákot vittük magunkkal). A túravezetőnk Eszter volt ‒ kiegyensúlyozott, segítőkész és felkészült. A csoport pedig 11 középosztálybeli nő 46 és 68 év között, többen tavaly vagy néhány éve már a középső szakaszon és végiggyalogoltak. (Gábor elmondása szerint ritka a férfi a csoportokban ‒ nem általában, hanem a magyarok között, ezt a szállásokon magunk is tapasztaltuk).

Különböző mérőeszközök szerint összesen, a városnézéseket is beleszámítva 150-160 km-t tettünk meg. Szerencsénk volt az idővel: 20 fok körüli hőmérsékleten, többnyire napsütésben gyalogoltunk, egyetlen délután esett az eső. Egyszer sem éreztem úgy a nap végén, hogy ne tudnék még továbbmenni. Nem bántam meg, hogy bőrbakancsot vittem, egy pici vízhólyaggal a sarkamon, ami fájdalmat nem okozott, jártam meg az utat. A túrabotokat viszont csak megsétáltattam.

(Folyt. köv.)

 

Két éve, mióta szabad vagyok, rengeteget tanultam. Tizenkét éve (azóta van kertünk) fogalmazódott meg bennem először, hogy kinn a kertben, órákon át guggolva, gyomlálva, a szabad levegő, a szél, a nap, a természet hangjai átmossák nem is csak a tudatom, de a gyomortájékon szorító érzést is megszüntetik. Időlegesen, egyelőre. Amikor nagyon felgyülemlett a stressz, sokszor gondoltam, hogy gyalogolni kellene ‒ rendszeresen és sokat. Aztán eljött az ideje.

 

A városból kivezető utak, a legközelebbi környék, a Kerek-tó, a Vaskapu, Hegymeg… Aztán tovább, társasággal és egyedül; túrakönyvek, túrafelszerelés, appok… Növények neve, nyílási ideje, fellelhetőségük… Útvonalak, helyszínek, aztán helyszínek más útvonalon, aztán útvonalak térkép nélkül is meg különböző évszakokban…

 

Évszakok… Régen tudatosítottam a felismerést: öröm az évszakváltást várni, figyelni. Nem szeretnék az „örök” tavaszban, pláne nem az „örök” nyárban élni. Amikor Á. kicsi volt, új helyen az volt neki az első, hogy szemrevételezze: hány fekhely van. Eleget költöztem életemben: nekem az, hová lehet tenni a karácsonyfát. Most ha egy különösen szép útvonalat, kilátópontot fedezek fel: milyen lehet ősszel, télen…

 

Kilátópontok… A Kémény-szikla és az Öreg-szirt Kesztölc fölött, az Öreg-kő Bajót közelében, a Hegyes-kő Tokod fölött a legek. És persze a Prédikálószék.

 

Helyesírás… Dobogó-kő vagy Dobogókő, Hegyes-kő vagy Hegyeskő. Kötőjellel van a térképen, turista kiadványokban – és jól van: így írandó földrajzi névként, de egybe, ha helység(rész)nevet jelent. Néha (?) nehéz elkülöníteni. Biztos vagyok benne, hogy a Dobogókőt (a fenti kivételével) kötőjellel soha le nem írtam.

 

„Adjon Isten jó napot, jó munkát!” A szerszám megáll a kézben, a fej felemelkedik, a hát kiegyenesedik… pár percnyi megállás, pár szó… Tegnapelőtt a tokodi pincevölgyben egy idős férfi (az időérzékelés pillanatnyi zavarában azt gondoltam: egy bácsi) az almafáival bíbelt (J). Nem jött a számra a köszöntés… s fejben évtizedek élményeinek cikázása, hogy miért nem. De azért váltottunk pár szót: a barackfáknak ott hátul nem esett bajuk (éjjelre mínusz sokat ígért a meteorológia).