Újra: Őrség (1.)

Két éven belül immár harmadszor. Bajánsenyén a Malom Panzióban lakunk. A házigazda – mint kiderül, nem gazda – 8 éve üzemelteti, s rögtön elpanaszolja, hogy most, miután ő "felhozta", eladják, ő annyit nem ad érte, mint amennyit kérnek. A vendégeket tarka kempingnadrágban fogadja, Maribor szép város, volt ott egyszer vagy 20 éve, a völgyhíd, a vasút..., ja, ő is hallotta... Khm, így egy kicsit nehéz.

Itthon hetek óta naponta esett – így készültünk oda is. De semmi: szép zöld minden, a patakban csordogál a víz... A pünkösdi rózsa még csak bimbózik, sok helyen nyílik a mocsári írisz.

***

Az ember azt gondolná, hogy az "Őrségi gombaleves" éttermenként lehet kicsit más, de annyira nem, hogy ne lehessen ráismerni. Először helyben, a Határ csárdában kóstoljuk meg: sűrű, tejfölös, tele van (erdei) gombával, a levesbetét egy kis hajdina, picit csíp (de Nóra is meg tudja enni). A magasabb árfekvésű őriszentpéteri Bognár étteremben savanyú krumplilevesnek gondolná az ember, mutatóban van benne 2-3 szelet gomba – ez is finom, de 600 forint krumplilevesért kicsit sok. A szentgotthárdi élményfürdőzés után egy városközponti étteremben fogyasztottuk el a 3. félét (hivatalos neve: "Őrségi gombaleves vargányával"). Ez vajszínű krémleves, benne vargányaszeletek. Ki tudja, melyik az igazi... Mindenesetre az első helyet a gyermekkel egyetértésben (ő mindennap ezt evett és palacsintát) a Határ csárdabelinek, a másodikat a szentgotthárdinak, a harmadikat a Bognár étterminek adtuk – a finomság és az ár fordítottan arányos.

A Határ csárdát (ha az étterem küllemére és berendezésére vonatkozóan nincsenek extra igényeink: nem lepusztult, csak egyszerű), bátran ajánljuk mindenkinek. Háromszor ettünk itt (két éve is egyszer), s mindig elégedettek voltunk: jóízűen főznek, bőséges az ételválaszték, nagyok az adagok, s kiváló az ár-érték arány.

***

Műemléktemplomokat látogatva sokszor eszembe jut: nem ártana a papnövendékek képzésébe némi művészettörténetet beiktatni (ha van: erősíteni). Legalább ezekben a templomokban stílusban kellene tartani a berendezést és a kiegészítőket: ne Mari néni ízlése szabja meg az oltárterítő milyenségét (Kati nénié meg egy másikét), a különböző háztartásokban épp fellelhető textil az ülőpárna színét és mintáját, ne legyen művirág, s az épp kapható olcsó szék ne kerülhessen be a templomba. Jámbor óhaj.

Itt ez a gyönyörű, Árpád-kori templom Őriszentpéteren: az egységes, régi padok mögött, sőt a szentélyben is a nyaralókban, lakótelepi lakásokban jellemző, fémből készült, kárpitozott ülőkéjű székek kiáltó ellentétben az épület fenségével...

A farkasfai katolikus templom vadonatúj: az épület arányos, az ács- és az asztalosmunka kimondottan szép, igényes, a szentély freskója khm..., a berendezés egységét azonban itt is megtörik az utólag berakott (étkező-/iroda-?)székek. Egy falu nem épít százévente sem templomot. Épp ezért kár, hogy gyenge minőségű járólap borítja a lépcsőt, s ez a padlóburkolat is: már most több helyen el van repedve, le van törve.

Újra felkerestük a veleméri templomot – ezen a vidéken ez a legszebb. Közel 750 éve épült, száz év múlva festette ki Aquila János, aki elsősorban építész volt: nincs kizárva, hogy az ablakokat utólag ő alakította úgy, hogy a fény bejárja a templomot, az év különböző időszakaiban mást és mást világítson meg a felkelő nap fénye. Tavaly augusztus óta harang van a toronyban.

Nagyrákoson a templomkertben egy hajléktalan kinézetű férfi kérdezi, hogy be akarunk-e menni. Készségesen visszaballag velünk. Kiderül: ő a harangozó, épp takarítani volt, mert holnap mise lesz, minden harmadik szombaton van itt a pap. Hat-nyolc ember jön el, temetésekre kicsit többen. – Esküvő? – kérdezem. – Ááá...

A templom katasztrofális állapotban van – ezen a takarítás nem látszik –, pedig a 14. századból származik, s méltó lenne a megőrzésre. A harangozó panaszkodik: ő nem csinálja tovább, hiába hívja a helybelieket segíteni, nem érnek rá, másra persze igen... Pedig régen körmenetek voltak, passiót játszottak...

A szentgyörgyvölgyi református templom két éve kifogástalan állapotban volt – most körben mindenütt vizes (salétromos?) a fal.

a mennyezet

Fotó: Rafael Balázs

Hazaértünk. Hírek az erődemonstrációról (vagy inkább: vitustánc?) a romokon. A forradalom felfalja saját gyermekeit. Az ellenforradalom is. Egy.

Szolgálati közlemény

Pár napig nem leszek: hogy elköltsük mindjárt lejáró üdülési csekkjeinket, elutaztunk az Őrségbe.

Egy tiszta hang

„…a lehető legrosszabb értelemben használjuk a politika szót. Amit most jelöl, azt valóban teljes joggal hatja át a megvetés: a politika egyet jelent a pártok öv alatti hatalmi harcával. A politika viszont a közös ügyek elintézése. Végrehajtó hatalom nélkül persze nincs működés, de a harcot lehet fair módon lejátszani.”

„Ez az egyedüli normális attitűd: megnézni, mi a probléma, véleményt formálni róla, és nem azt fürkészni, hogy más mit gondol. Azzal egyáltalán nem kell törődni.”

„Egy királyi út van, a saját porta előtti söprögetés.”

„…alapvetően minden a tartáson múlik. A mentalitáson múlik. Csak úgy tudod magad jól érezni, úgy vagy képes jól élni, ha a mentalitásodon változtatsz. A kedélyeden. Ha nem másokat okolsz, ha nem engeded el magad. Ha össze vagy szedve, az kihat mindenki másra.”

„A kultúra nem valami "plusz", nem hab a tortán. Hanem ez az alap. Mindenkinek való.”

Egy tiszta (naiv?) hang. Naiv, mert, aki az elmúlt 20 évben hozzá hasonlóan gondolta, előbb-utóbb kiszállt az életvitelszerű politizálásból. Nem naiv, mert akkor tartja képviselőként sikeresnek magát, ha majd úgy gondolhatja: „pont akkor hagytam abba, amikor kellett”, mert „van ingerküszöböm, ha ezen túllépnek a fejlemények, abbahagyom” – számol azzal, hogy elérkezhet ehhez a ponthoz. Igen: hatalmat csak annak szabadna a kezébe adni, aki le tud mondani róla. Bizonyára sokan vannak, akik azt gondolják: képesek erre. Aztán hányan vannak, akik nem veszik észre azt a bizonyos pontot, rugalmasan nő (akármeddig) az ingerküszöbük?! Interjú egy ideiglenesen hivatalosan politikussá avanzsált íróval.

Elképesztő gyorsasággal fogytak el a jegyek a "Metropolitan Opera a Müpában 2010/2011" évadának előadásaira. Az árusítás ma 10-kor kezdődött, fél 12-kor kerültem gép elé, és a Don Carlosra meg A trubadúrra (ezt a kettőt szerettük volna a legjobban látni) sem a Fesztivál Színházban, sem az Előadóteremben nem volt egyetlen szabad hely sem. A Don Pasqualét és A Nyugat lányát meg tudjuk nézni (ha nem szól közbe a tél), a többit meghallgatom a Bartókon. Két és fél órával az árusítás megkezdése után már csak a néhány jegy várt gazdájára a Rossini-, Wagner-, a Muszorgszkij- és Gluck-darab esetében.

A közvetítést nagyon jó ötletnek tartom, láthatóan nagy rá az igény, s a jegyek ára töredéke az operaházinak. Jövőre délelőtt 10-kor a gép előtt kell(ene) ülnöm...

A MÜPA fergeteges kínálatából a jövő évadra már beszereztem néhány jegyet. Novemberben Bogányi Gergely két nap alatt 10 koncertet ad: eljátssza Chopin összes zongoradarabját. Októberben Snétberger lép fel: a gyermek azt mondta, a gitár nem érdekli, de amikor meghallotta, hogy dzsessz, felcsillant a szeme (hála a Radio Swiss Jazznek), hajlandó volt kicsit belehallgatni az itthoni lemezekbe, s úgy döntött, jön. A Metropolitanből közvetített operaelőadásokra kedden kezdik árulni a jegyeket, remélem, egyszer-egyszer ide is eljutok/-unk.

A két hónapos gyerekem egy hétig sírt: sírt, ha a felvettem, ha letettem, ha a hasát simogattam, ha a fenekét paskoltam. – Előfordul a nyár végi babáknál, amikor beköszönt az őszi szeles idő... Még fejletlen az idegrendszerük... – mondta a gyerekorvos. Majd megszakadt a szívem, de igazán nem tehettem semmit. Ekkor értettem meg zsigeri mélységekig: ő egy másik test, másik agy, ilyen kicsin is egyedül van a fájdalmában. Én csak mellette vagyok.

Az egymáshoz legközelebbi két ember is – k é t ember. Az egyiknek nehéz (volt) a lelke. A másik teljes azonosulási igyekezetében úgy akarja eliminálni társa és – az azonosulásból következően – önmaga diszkomfort érzetét, hogy a diszkomfortság okát másokban keresi. Megsértődik a szélre, az őszre, az orvosra... Meg a harmadikra, hogy neki mi fáj.