A két hónapos gyerekem egy hétig sírt: sírt, ha a felvettem, ha letettem, ha a hasát simogattam, ha a fenekét paskoltam. – Előfordul a nyár végi babáknál, amikor beköszönt az őszi szeles idő... Még fejletlen az idegrendszerük... – mondta a gyerekorvos. Majd megszakadt a szívem, de igazán nem tehettem semmit. Ekkor értettem meg zsigeri mélységekig: ő egy másik test, másik agy, ilyen kicsin is egyedül van a fájdalmában. Én csak mellette vagyok.

Az egymáshoz legközelebbi két ember is – k é t ember. Az egyiknek nehéz (volt) a lelke. A másik teljes azonosulási igyekezetében úgy akarja eliminálni társa és – az azonosulásból következően – önmaga diszkomfort érzetét, hogy a diszkomfortság okát másokban keresi. Megsértődik a szélre, az őszre, az orvosra... Meg a harmadikra, hogy neki mi fáj.