Iskola a határon

Mióta ez a blog létezik, az iskolával (a címke az én (mi) iskolámat jelentette, történetem (-ünk) – ha végzek az átnevezéssel – ezután SzIG jelzés alatt lesz olvasható) kapcsolatban írtam a legtöbb bejegyzést, talán ez az utolsó: ma ti. megszűnt létezni a Szent István Gimnázium. Jogutódja – a fenntartó szándékai szerint elit – Szent Imre Általános Iskola, Gimnázium és Szakközépiskola. A szándék komolyságának megítéléséhez érdemes elolvasni a intézmény igazgatói székét elnyerő magyar-történelem szakos tanár pályázatát.

Egy csoportkép az utolsó tanévből, amikor még együtt voltunk, de már eresztékeiben recsegett-ropogott minden: S.P.-t felmentették igazgatói állásából, de az első félév végéig még ellátta hivatalát; B.É. és Z.M. már nem helyettesek, az iskolában nincs is ilyen poszt. De naivan még hittük, hogy nem az iskola felszámolása a cél. Mára teljesen szétszéledtünk: a még ottlévők közül két tanárral közölte az igazgató, hogy a következő tanévtől nem tart igényt a munkájukra, E.V.V. egyes hírek szerint maga nem akar együtt dolgozni egykori patronáltjával, a többiek biztosan és hivatalosan nem tudnak semmit. A holnap létrejövő Szent Imrében 12 státusz megszüntetését írta elő a fenntartó. (S milyen érdekes, hogy most már teljes állásban vannak az Istvánban – ki tudja mikortól – olyanok, akik ebben a tanévben részmunkaidősök voltak!)

Balról jobbra 1. sor: D.A. 2008. nyugdíjba vonul; Z.M. 2009. fegyelmi elbocsátás; B.É. 2010. lemondás; S.P. 2009. rendkívüli lemondás; Gy.E. ?; P.I. 2008. nyugdíjba vonul; Sz.E. (gazdasági ügyintéző) 2008. felmentés; G.É. (iskolatitkár) 2010. áthelyezés;

2. sor: Gy.P. 2009. fegyelmi elbocsátás; M.D. gyes; S.H.G. ?; U.P. 2009. fegyelmi elbocsátás; S.D. 2008. nyugdíjba vonul; B.B. ?; (FZM óraadó); F.F.É. 2009. fegyelmi elbocsátás;
3. sor: N.L. 2010. felmentés; W.S.Sz. 2010. felmentés; A.E.A. 2008 lemondás; M.T. 2009. áthelyezés; E.V.V. ?; S.F.O. 2009. fegyelmi elbocsátás; Sz.T. ?; B.F.A. gyes; K.L. (oktatástechnikus) ?;
A képről hiányzik: H.E. 2009. fegyelmi elbocsátás; Sz.K.E. 2008-ban jön vissza gyesről, 2009. fegyelmi elbocsátás; F.A. 2008-ban jön vissza gyesről, ?.

"Uramisten, gondolta Medve, hogy megszoktam őket. Mint a patyolat, gondolta nagyjából. Memphis, Nílus, Tutankhamen. Keresztrejtvények, kórház. Uramisten, gondolta, tulajdonképpen micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni. Igazán kinyalhatják a fenekemet, de ha ez a vén marha most beleesne a korlátról a vízbe, utána ugranék, mint a mindennapi kenyeremért. Nem is a szép szeméért. De hát össze vagyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz-vesz, szerepel, ugrál a világban, hanem igazában nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt. Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni. Pedig nem erről volt szó eredetileg. Nemcsak kenyérről." (Ottlik Géza: Iskola a határon)

A következő tanévet az eredeti istvános gárdából maximum 4-5 tanár kezdheti meg, s ki tudja, hány gyerek. Ebben az évben az intézményt elhagyta tanulói negyede, egykori istvánosok tanulnak a Dobóban, az Erzsébetben, a Balassában; Tatán, Nyergesújfalun, Szentendrén, Dorogon, Pilisvörösváron és Budapesten. Az belépő 7. évfolyamra 60 helyett 23 tanulót sikerült beiskolázni. S az exodusnak még nincs vége. Szétszéledtünk.

Tönkretettek egy iskolát. De a történet sokkal többről szól. A gátlástalanság két legmegrendítőbb jele: ebben a tanévben a gimnáziumban óraadó lehetett egy tanári végzettség nélküli önkormányzati képviselő; az évzárón pedig, amikor a két leendő 12. osztállyal osztályfőnökeik közölték, hogy ők jövőre már nem állnak az iskola alkalmazásában, azt is tudomásukra kellett hozniuk, hogy a kettőből összevont osztály osztályfőnöke ez az ember lesz (a hírek szerint az igazgató (Orgon?) saját érzékszerveivel győződött meg a bizonyítékról).

A miniszter, az Oktatási Hivatal béna kacsaként viselkedett az egész történetben, az oktatási ombudsman tudomást sem vett róla, a PDSz figyelt és (leginkább) hallgatott. Iskola a határon. Még innen, vagy már túl?

Hölgyeim és Uraim, ez is Magyarország. Lehet örülni annak, hogy: is.

2010

A blog

Az idén megkétszereződött az oldalmegjelenítések száma. Nem tudom, ez hogyan korrelál a látogatók számával, mert a sablonváltással a korábbi adatok elvesztek.
A legnépszerűbb poszt a "Csalva-csalatva" – májustól látom, szinte nincs nap, hogy ne olvasná valaki ((meg)figyelnek). Ezután következnek azok a bejegyzések, amelyekben a helyi választással, a 10 testnevelésórával és az Istvánnal foglalkozom: Tétényi Éva, Megáll az eszem, és ácsorog..., Nyolcezer-száztizenheten, Évforduló, "Bűneim", Lehet más, Jó reggelt, Esztergom!, Iskola a határon.
Magyarországon kívül 9 országból érkeznek a látogatók, a legtöbb Németországból és az Egyesült Államokból.

Az István

Július óta nem létezik. S ahogy hallom, s amint tudható volt: nincs semmi "elit" a helyén. A létszám jó, ha kétharmada a korábbinak, a valamikori főállású istvános tanárokból négyen marad(hat)tak, és nincs ott már sem az iskolatitkár, sem az oktatástechnikus.
A Szent Imre igazgatója a 2 év alatt 3-szor igazgatói megbízást elnyert K.L. A véleménynyilvánításra feljogosított bottyános tantestületből egyetlen szavazatot sem kapott, de bizonyítottan alkalmas. Az intézményben a 10 testnevelésóra nyilván nagy népszerűségnek örvend, hiszen megszüntetését nem kérték.

Munkaügyi perünkben ítélet még nem született.

Városi politika

Az év legnagyobb városi közéleti eseménye, hogy Meggyes Tamás elbukta a polgármesterséget, de egyéni mandátumot szerezve bejutott a testületbe. A 9+1 fős fideszes frakció 4 tagja új, s a tízek úgy viselkednek, mint a korábbi ciklusban a tizenkettek: meglehetősen sajátosan értelmezik a "képvisel" szó jelentését.
Tétényi Éva egymaga 8117 szavazatot (64,36%) kapott, a 9+1 fideszes összesen 4838-at. A számokból jól látszik, hogy a város nagyon le akarta zárni a Meggyes-korszakot – a pártok, a jelöltállító egyéb szervezetek, az emberek eddig gondolták végig a váltást. A demokráciát is tanulni kell (ha még lehet).
A polgármester adósságrendezési eljárást indított, az ex-polgármester és köre pedig azt állítja, hogy Tétényi Éva másfél hónap alatt csődbe vitte a várost. "Szó bennszakad, hang fennakad..." Ha az emberek itteni tapasztalataik birtokában ezt elhiszik, akkor nincs remény. Akkor jó 100 évvel később kellett volna születni. Vagy máshol.

Privát

Van munkahelyem, dolgozom, sokat. Más, mint az István. Én is más vagyok, vagy talán pontosabb: ugyanaz vagyok, de könnyebb lenne, ha más lennék. (Ez nyilván értelmetlennek tűnik – nem baj.)

A gyermek beilleszkedett új iskolájában, lelkiismeretesen tanul, vannak barátai, jól érzi magát. Az utazás révén sokat önállósodott, nagyon fontos volt, hogy fellépett a karácsonyi hangversenyen (elalvás előtt az ágyból gyakran "koncertezik"), meg akar felelni (pl. nem jó atlétikából: az ősszel elment futni a lakótelep körül, mert az első mérés alapján azt mondta a tanár néni, hogy ez csak hármas lenne). Itt szereti az angolt, november óta nagy kedvvel németet is tanul (nem tőlem; az oroszt felfüggesztettük, egyszerűen nincs rá időm), elégedett a tanáraival. Erősen kamaszodik, a mondatok "nem"-mel, "de"-vel kezdődnek, állandó csörtéink vannak a rendetlenség miatt... A kisgyerek is él benne, egyetlen este nem maradhat el sem a könyvből-mese, sem a fejből-mese – lehet, hogy így lesz menyasszony koráig.

Utaztunk is az idén: Ausztria (nekem kétszer is megadatott), az Őrség, Sopron – itt van a blogon. Voltak jó koncertélményeink (ezekről nem is igen írtam), jó könyvek... Ezek az örömök.

S miért írtam pár napja, hogy rosszkedvű év volt... Voltak pofonok is, az időbeli távolság már megengedi, hogy tudjam, melyiknek van maradandó nyoma, melyiknek mulandó.

De a legfőbb ok: ez egy acsarkodó ország, ez egy vizet-prédikáló-bort-ivó ország, ez egy nyegle, a teljesítményt, a tudást nem becsülő ország, ez egy gondolkodni nem akaró ország, ez a nyelvet eredeti funkciójától megfosztó ország, ez egy nem-tudni-mire-gőgös ország, ez egy semmiből nem tanuló ország. Évszázadok óta, újra meg újra beleesünk ugyanabba a hibába.

Ki tudja, hányféle vér csörgedezik az ereimben: magyar vagyok, magyar a tudatom – ezt nem választottam, örököltem, aztán az örökséggel azonosultam; a magyar kultúrát közvetítem évtizedek óta – ezt választottam. Én már itt élem le az életemet. Egy mai fiatal dönthet másképp. Én hátrébb léphetek két lépést, becsukhatom a szemem és a fülem, elnémulhatok, megpróbálhatom megváltoztatni a súlypontokat... Ha tudom. Önmagam, értékrendem védelmében.

Fonalat kellene venni, jó zene mellett kötni a kevés szabad időben.

Országos Kéktúra

 

2023. augusztus 8-án, 35 fokban kezdtem az OKT-t Keszthelyen, és 60 túranap alatt végigjártam, 2024. október 25-én, egy nappal a 67. születésnapom után Keszthelyen befejeztem. Négy nap kivételével tömegközlekedést vettem igénybe, 37 alkalommal a testvéremmel gyalogoltam, 16 alkalommal társasággal és 7-szer egyedül, 44 napra a logisztikát magam szerveztem. 28 éjszakára foglaltam/foglaltunk szállást 23 szálláshelyen. A legjobb hely a Stupa – Rezi – Tátika ház volt Zalaszántón, de megállapítottuk, hogy a szállásdíj és a szállás minősége között nincs összefüggés. A legjobb étteremnek a gánti Vértes vendéglőt találtuk, kifejezetten lehúzós árai miatt a bánkúti turistaház éttermét pedig elfogadhatatlannak. Az egy nap megtett leghosszabb út ­– tikkasztó hőségben –­ 34 km volt Gánt és Szárliget között, a legrövidebb 10 km Hévíz és Keszthely között, kiadós sétával mindkét városban. A legnagyobb csalódás a Nagy-Nyugodó volt ­– ilyen szép néven valami szép helyet, jó kilátópontot vártam, és semmi, egy pad… A legnehezebb szakasznak a Péliföldszentkereszt ­­– Tokod bizonyult, ami rendes körülmények között egyáltalán nem nehéz, de akkor 30-40 cm-es hó volt, a Hegyes-kőnél  nem lehetett lejönni a faluba, jókorát kerültünk. A szakaszokat nem sorban csináltam, hanem először a közelebbieket, a könnyebbnek gondoltakat, a legkeletibb és legnyugatibb szakaszokat a vége felé.

Ha csak visszagondolok, akkor a Bakony, a Mátra, a Bükk lett a kedvenc, de most végignéztem a képeket, és mindegyik szakaszban fotóztam szépeket. Az élményt nyilván befolyásolja, hogy az ember milyen évszakban, milyen időjárási körülmények között, milyen fizikai állapotban megy. Amikor Írott-kőn voltunk pl., semmi kilátás nem volt a szaharai por miatt; bár tudom és látom a képeken, hogy a Balaton-felvidék gyönyörű, de a Szentbékkálla – Badacsonytördemic szakaszon nagyon gyengének éreztem magam (másnap be is lázasodtam), így nem jó szívvel gondolok rá. A Dunakanyarban élek, erre gyakran túrázok, az itteni szépségeket megszoktam, így ritkább a rácsodálkozás, pedig… A 27 szakasz között van tizen- és hetvenvalahány kilométeres is – természetesen nem végig csoda talán egyik sem. Az ember megtanulja, hol sok az aszfalt, hová ne menjen nagyobb eső után, hová ne tűző napon (aztán mégis), hogy keressen szállást, hogy szakaszoljon…, bújja a menetrendeket és a térképet… Biztosan lesz olyan útvonal, ahová visszamegyek.

Rendszeresen azóta túrázom, amióta ráérek – a Szentgyörgymezői Olvasókör bakancsosaival kezdtem, hála Polacsek Mónikának. Nagyon vártam, hogy letehessem a kötelezettségeim, sokszor gondoltam, hogy stressz ellen fizikai fáradtság kellene. Amikor 2021 telén felmentem Esztergomban a Vaskapuba (373 m), lihegtem, gondoltam, nem muszáj nekem hegyre menni, gyalogolhatok síkon is. Aztán nőtt a táv és a szint meg a gyakoriság is, kerestem társakat, társaságot, de szívesen megyek egyedül is. 2023 tavaszán elmentem Toscanába egy egyhetes túrára, utána gondoltam, hogy menni fog az OKT is.

Hosszú távra tervezek, bár az Országos Kékkörre nem gondolok, de füzetbe pecsételős, egy-egy tájegységen végigfutó túrákra igen. November 5-én az MTSZ ellenőrei átvizsgálták a füzetem, és 10 029. sorszámmal nyilvántartásba vettek. Megcsináltam, sokat tanultam – nem lettem más ember, de megváltoztak az mindennapjaimban a hangsúlyok. A körülöttünk lévő vircsaftban, agresszív hangzavarban ez nem is kevés.

Az 1172,3 km-en (és mennyivel több!) természetesen rengeteg fotó készült, néhány olyat osztok meg itt, amelyek különböző okok miatt számomra különösen fontosak vagy emlékezetesek.

„Ezzel az idézettel kezdődik Medve Gábor kézirata, melyet nem sokkal a halála után kaptam meg. »NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI.«   Egy régi ház felirata volt ez a határszéli kisvárosban, ahol ezerkilencszázhuszonhárom őszén hetedmagammal felvettek a katonai reáliskola második évfolyamába.”

Ottlik Géza Iskola a határon c. regényéről van szó, a sgraffitós ház latin nyelvű felirata Pál apostoltól származik, magyarul: „Sem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Az egykori katonai alreál rövid kitérőt jelent a kékről, az iskolában Ottliknak emléktáblája van, ott a park, a gyakorló tér… Genius loci, akinek jelent valamit a regény. Az író mellszobra a Jurisics téren található.

(1.szakasz, Kőszeg, Jurisics tér)

Egy út menti Krisztus-kereszt alsó részén van ez a megszokottól teljesen eltérő, bájosan bárgyú Mária, feltételezésem szerint egy népi kőfaragó alkotása.

(3. szakasz, Rezi)

Sosem láttam még mocsári ciprusokat őszi pompában.

(3. szakasz, Hévíz)

Tanúhegyek a Csobáncról fotózva… A szakasz, ahol nem igazán voltam jól.

(6. szakasz, Csobánc)

Kávézunk, semmi különös, de mégis, hiszen a Szent Mauríciusz monostor kávézójában a kávét egy szerzetes főzte és a hozta az asztalunkhoz.

(8. szakasz, Bakonybél)

Csend, béke, magány… késő őszi szépség…

(9. szakasz, Isztimér közelében)

Fehérvárcsurgói-víztározó, hideg kékség, jeges szél…

(9. szakasz, Fehérvárcsurgó)

Bőven túl a Hegyes-kőn, négy óra múlt, lement a nap, december van, mindjárt sötét lesz, a telefonom lemerülőben, a töltő vége leért a hóba, így nem fogadja el a power bank, az ösvény le a faluba járhatalan, továbbmegyünk a hatalmas puszta térségen a legalább 30 centis hóban, nyári emlékeim aktivizálom, átjárót keresünk, vészesen sötétedik… Bokrok, bozótok között átvergődünk a piroson át a Nagy-Gete felől lejövő kékre, be a faluba. Megúsztuk.

(11. szakasz, Tokod fölött)

Üldögélni itt a padon, s ’a szabadság nagy csendjét hallgatni’…

(13. szakasz, Nagy-Szénás)

Kis kitérő a kékről a Teve-szikla, bármikor szép, de őszi verőfényben különösen.

(15. szakasz, a Kevély-nyeregről Rozália télagyár felé)

A nagytestvér és a kistestvér ‒ a Duna szeli ketté a Börzsönyt és a Visegrádi-hegységet.

(16. szakasz, Visegrád, Nagy-Villám)

Bercelen volt a szállásunk, busszal mentünk Becskére, vasárnap reggel egyik faluban sem volt nyitva semmi. Kétbodony az előbbieknél sokkal kisebb település, 37 fokot ígértek aznapra, 10 km után jó lenne valami, de nem reménykedtünk. És láss csodát! Bolt is nyitva, kocsma is, ráadásul Pilsner Urqellt mértek pilsneres korsóba, Kőbányai áráért. Egy kortalan roma férfi várta a buszt, Romhányba ment, nincs 3 km. Mondtam, mi is arra megyünk, de gyalog. Ne már, ad pénzt… Felejthetetlen.

(18. szakasz, Kétbodony)

Számtalan fotót készítettem virágokról, gombákról – álljon itt egyetlen egy: nagyon ritkán találkozom búzavirággal, pedig gyerekkoromban úton-útfélen…

(19. szakasz, Terény közelében)

Az ősz, a színek, a formák, a felhők, az árnyékok és a fények – jókor jó helyen. Lenyűgöző látvány volt!

(22. szakasz, Szarvaskő felé)

Emlékszem a mellbevágó felismerésre a világos törzsű, sudár, fenséges bükkfák láttán...

„A lenge hold halkal világosítja

A szőke bikkfák oldalát…”

Hogy honnan a kép, hogy mit is jelent… Bakonybélből Kőris-hegy felé tartottam akkor, bár holdfényben azóta sem, de különböző évszakokban a Bakonyon kívül a Börzsönyben, a Mátrában, a Bükkben is el-elgyönyörködöm a bükkfaerdőkben. És aggódom veszélyeztetettségük miatt.

(23. szakasz, Bélapátfalva környékén)

Keressük a zsinagógát, láttam róla fotót, tudom az utca nevét, de nem találjuk. Megkérdezzük. A temető felé irányítanak, hozzáteszik, hogy nem jó környék. Látom a térképen, hogy arra nem lehet. No, majd reggel… Az utca szétnyílik, állunk egy sarkon, itt kell lennie, ott egy asszony, újra megkérdezzük, valószínűleg a szót sem ismeri, itt él évtizedek óta, itt régen patika volt… A telefonon újra megnézem a fotót, és lassan ráismerek: ez az. Tető, nyílászárók nincsenek, az eredeti bejáratnál szeméthegyek… Az „épület” eladó vagy kiadó.

Mikor ott jártam, még nem tudtam: putnoki származású Karsai László történész és Karsai György klasszika filológus édesapja, Karsai Elek – az ő édesanyja is a deportáltak között volt.

(24. szakasz, Putnok, vasútállomás)

Nagy élmény volt a hucul ménes: nyugodtan lehetett sétálni a lovak között, ha megálltunk, egészen közel jött hozzánk egy-egy ló, hagyták magukat simogatni. Ez a fotó egy megsimogatott ló mögül készült egy másik lóról.

(24. szakasz, Szelce-puszta)

Ez a Sajdik-kép az Esztramos vendégház kocsmája falán látható (meg egy másik is), Bódvarákón – nagy csapatunk kedvéért Endre reggel is kinyitott. Térjetek be, ha arra jártok!,

(25. szakasz, Bódvarákó)

Panoráma Boldogkő várából június legvégén. Nincs mit hozzátenni.

(25. szakasz, Boldogkő vára)

Sokszor olvastam az Arka-patakról, hogy tizenvalahányszor kell átkelni rajta… Augusztus végén csak épp csörgedezett benne a víz.

(26. szakasz, Mogyoróska közelében)

Drámai hatású panoráma Füzér várából. Bő félórát kellett várni a nyitásra, a belépő szokatlanul borsos árú, a Kis-Milic izzasztó kaptatója csak ezután jön, no de hogy kihagyjuk… Szó sem lehet róla!

(27. szakasz, Füzér)

Ez már az ünneplés: kezdet és vég összeér, pezsgő Keszthelyen; az elismerés átvétele az MTSZ-nél.

Posztumusz szalagavatói beszéd

Furcsa egy idegen iskola idegen színpadán állni, megszólítani fiatal felnőtteket, akik közül nem egyet három éve nem láttam. Furcsa lenne osztályomnak nevezni benneteket, hisz ez nem az az osztály, meg hát van is osztályfőnökötök. Maradjunk az adott helyzetben a legegyértelműbb megszólításnál: 

Kedves Istvánosok!

Ti vagytok az utolsó évfolyam, amelyik 2006-ban a tanulmányait még a Kis-Duna parton kezdte. 127 jelentkezőből vettünk fel két osztályt – ennyien maradtatok. Egykori osztálytársaitok szétszóródtak: már megkapták a szalagot az Erzsébetben, a Schillerben, most kapják a Szalézi-Irinyiben, a jövő héten a Dobóban, a Balassában, s mostanában a ferenceseknél, az Eötvösben s valahol Budapesten… Hányatott sorsú évfolyam vagytok: 3 épület volt tanulmányaitok színhelye, 5 igazgató jutott pályafutásotokra s a társaság nagyobbik felének 3 osztályfőnök.

Bizonyára nem így képzeltétek ti sem, szüleitek sem, én sem. „Együtt tartott a hülyeség”, ahogy egyikőtök írta viccesen – de a hülyeség szinonimája ebben az esetben a szolidaritás, a barátság, az elszántság. Együtt maradtatok mindenek ellenére, s úgy tapasztalom, döntő többségükben istvánosnak vallják magukat azok is, akik immár negyedik éve máshol tanulnak.

Távolról és esetlegesen követem, hogy mi van veletek: egy-egy futó találkozás, egy-egy szülő frissíti az információkat; szerelmek születése, virágzása, elmúlása bontakozik ki a facebookon; osztálykirándulás brahiból megcsinált, beállított képeit látom… S eltűnnek a kölyökarcok, kamaszkoruk elején járó gyerekektől váltam el – itt ifjú hölgyek és fiatalemberek állnak.

Csak remélem, hogy értelmesen teltek el az évek, csak bízom benne, hogy a ’lehetett volna’ és a ’lett’ között nem nagy a távolság, csak sejtem, hogy amit megéltetek, segít benneteket eligazodni a világban, elkülöníteni az igazat a hamistól, megkülönböztetni a tisztességgel helytállót és a gátlástalan kiszolgálót. Drukkolok nektek, hogy minél többen bejussatok a 10 480, de legalább a 46 330 egyetemista és főiskolás közé. Kemény félév vár rátok.

„… össze vagyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz-vesz, szerepel, ugrál a világban, hanem igazában nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt. Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni. Pedig nem erről volt szó eredetileg" – írja Ottlik Géza Iskola a határon című regényében.

2013-ban, érettségitek évében lenne a Szent István Gimnázium 325 éves.

Madách nyomában

"Óh, mért él hát az ember, mért löké
Az Isten egy percre világába,
Hogy öntudatra ébredezve, az
Örökkévalóságot átlássa."

(Pál öcsém sírjánál) 


Bő két és fél évtizede nem jártam Csesztvén: balassis diákként először a magyartanárunk vitt oda bennünket, aztán balassis tanárként én a tanítványaimat. De már ez a 27. tanév, hogy eljöttem Balassagyarmatról. Meg kellett néznem, hogy melyik is a szügyi út, amelyen Csesztvére indulunk. Alsósztregován pedig sohasem voltam. Dolná Strehová 11,5 km szülőfalumtól – ennyi volt Madách korában, s ennyi megint, 2 éve, mióta megnyílt az EU-pénzből újraépített híd Ráróspusztánál az Ipolyon. Madách Imre Alsósztregováról nem egyszer meglátogatta a szakali földbirtokos Veres Gyulát, akit végrendeletében gyerekei gyámjának nevezett meg. Ha a Gránicon állt volna akkor a házunk, a kocsijával elhaladt volna előtte.

A csesztvei és az alsósztregovai kúriát (mindkettő 1964 óta emlékmúzeum) a "Közös örökségünk Madách" elnevezésű magyar-szlovák uniós projekt részekét renoválták, új állandó kiállítást rendeztek be – elismerésre méltóan magas színvonalon. A csesztvei teljesen kész, 2012-től látogatható; a sztregovai első üteme pedig három hete, október 4-én nyílt, a második ütem, a Madách életművét feldolgozó része a kiállításnak januárra készül el.

Emléktábla a csesztvei ház falán.

Varga Imre mellszobra

Az udvarházat tavaly festették világosszürkére, korábban (és emlékezetemben) sárga volt. Eredetileg tornácról léptek a belső térbe, az oldalszárnyakat már Madách testvére, Károly építtette – a költő még  látta –, miután édesanyjuk örökségként neki adományozta (anyai, Majthényi-birtok volt), Imre pedig a Sztregovát kapta. 

 

Bekukkantunk az ablakon: a költő otthon van.

1844 végén költözött ide, közelebb volt a vármegye székhelye, Balassagyarmat, s innen  könnyebben el tudta látni hivatalát. Ide hozta '45 nyarán ifjú feleségét, a losonci bálon megismert Fráter Erzsébetet. Kezdetben boldogok voltak. Itt születtek gyermekeik, akik közül Imre csak néhány órát élt, Aladár, Borbála és Jolán érték meg a felnőttkort. '52-ben innen vitték börtönbe a költőt, mert Kossuth titkárát, Rákóczy Jánost rejtegette. A fogságból hazatérő Madách a házasságba már nem talál vissza: Fráter Erzsi volt-e könnyűvérű, vagy Majthényi Anna – aki sosem szívelte menyét – rosszindulatú, ki tudja...

A parkban valaha Fráter Erzsi járt, a csesztvei kúriában megfordult Arany János is.

Már a földön fekve a krími hárs, amely alatt Madách még sétált.

A felújítás, a kiállítás első osztályú minőség. Audio guide-et adnak, részletesen meghallgathatunk mindent a család történetéről, a korról, a művekről, az installációkról, a bútorokról, képekről, jelmezekről... Vannak felpróbálható jelmezek, meghallgatható rádiójátékok, megnézhető a Szinetár-féle tévéfilm a Tragédiából. Potom pénzért (300 Ft) megvásárolható a gazdagon illusztrált, 4 nyelvű ismertető.

Némi otthoni kitérő után megérkezünk Sztregovára. Jövünk-megyünk a határon oda-vissza, mint igazi EU-polgárok, mintha nem is lenne határ, mint Madách a maga idejében.

(Esztergomból Szlovákián keresztül megyünk Gyarmatig – Zazának útlevele van :) –, onnan Csesztvére, onnan (gyerekkori) haza, majd otthonról Sztregovára, majd onnan végig Szlovákián át hazahaza.)

A sztregovai kastélyban kedves, palóc magyarsággal beszélő hölgy vezet körbe bennünket. Útbaigazít, hol találjuk Madách sírját s a család eredeti kriptáját.

A kastély: szintén minőségi felújítás: az "oroszlánbarlang", ahol a Tragédia született, a férfiszoba, a könyvtár és levéltár, az anyára és feleségre utaló tárgyak igényes rekonstrukciók. Eredeti Madách-festmény és másolatok, Zichy Mihály és Kass János illusztrációi láthatók.

Az utókor érzéketlensége a kastélytól mintegy 20 méterre, a kastélyparkban épült iskola – építhették volna 200 méterre is: hely van bőven, s megmaradt volna a kastély aurája.

 

Madách síremléke a parkban, alkotója Rigele Alajos, pozsonyi szobrász. 

"Rigele szerette volna még, hogy az országútról felvezető lépcsősor jobban kiemelje az emlékmű monumentalitását. A lépcsők azonban az állandó pénzhiány miatt – amint láthattuk – a mai napig nem készülhettek el a tervezett formában. Az emlékmű tervezésében egyébként Rigele László építészmérnöknek, a művész fiának is szerepe volt. A tervek alapján tehát az alap 1,3 m, a talapzat anyaga – takarékossági okok miatt – terméskő. A talapzat egyúttal a kripta is, ahol Madách Imre és családtagjai nyugszanak. Az oszlop 3,2 m magas, és az eredetileg elképzelt márvány helyett homokkőből készült. Ezen helyezkedik el a 3,6 m magas bronzszobor, amely kitárt karú, égbe emelkedő ifjút ábrázol, akinek szinte lebegő alakja, behunyt szeme, arcának átszellemültsége vágyakozást tükröz. Sokan Ádám alakját vélik felfedezni benne, az örök kereső, új utakra törő embert, ám Rigele leveleiben egyszer sem történik utalás Ádámra. Tehát tekinthetjük úgy, mint Ádám sorsát viselő és vállaló, bizakodó, vágyakozó, égbe törő Embert."

A falu szélén áll a Madách család présházra emlékeztető kriptája, amely azonban üres. 1936-ig, exhumálásukig szolgált sírkamraként.

(Csesztvén a 18 év alatti diák és két kísérője most belépti díj nélkül nézhetett szét; egyébként a teljes árú belépő 1000 forint. Sztregován 2 euró a teljes ár, 1 a mérsékelt.)