– Hogy írmagja se… –
Nemrég (július 16-án) kaptam a hírt: a Szent Imre egy hónapig regnáló igazgatója fegyelmi vizsgálatot indít x (a pontos szám pillanatnyilag nem ismert) istvános (júl. 1-től imrés) közalkalmazott ellen: közülük az egyik még júniusban lemondott közalkalmazotti viszonyáról, egy másikkal közölte az akkori, majd augusztus 1-től újra igazgatói funkciót betöltő személy, hogy szeptembertől a Szent Imrében nem tart igényt a munkájára. A fegyelmi megindításának indoka: az illetők folyamatban lévő rendőrségi eljárásról beszéltek gyerekekkel, így befolyásolták őket. A levelet aláíró, pillanatnyilag igazgatóként működő ember kijelenti, hogy a tudomására jutott információk birtokában a fegyelmi megindításával kapcsolatban nem volt lehetősége a mérlegelésre. A vizsgálóbiztos a Szent Imrébe beolvadt általános iskola volt igazgatója.
Arról nincs hír, hogy a rendőrségi eljárásban érintett személlyel kapcsolatban volt-e – akár neki, akár az istvános igazgatónak – mérlegelési lehetősége.
Nemsokára kiderül az is, kik végzik el a Szent Imre tantestületéből a háromtagú fegyelmi bizottság munkáját.
Kertész Imre egyik esszéjében olvastam tegnap, elgondolkodtam rajta, és most idetolakodik a kép:
„1945 kora tavaszán pokrócba burkolózva üldögélek a buchenwaldi kórházbarakk elé kirakott hordozható illemhelyen, akárcsak Vendome herceg, midőn Párma püspökét fogadta. Állkapcsom amerikai rágógumit őröl, tekintetem unottan kóvályog a szemközti tífuszbarakkok meg a távolabbi, még nyitott tömegsír tájékán, amelyben hasábfákként hevernek az oltott mésszel leöntött hullák. Egyszerre hihetetlen látványra leszek figyelmes: hölgyek és urak közelednek a domboldalon. Szoknyákat lebbent a szél, ünnepélyes női kalapok, sötét férfiöltönyök bukkannak fel. A társaság mögött néhány amerikai egyenruha. Most a tömegsírhoz érnek, elnémulnak, lassan körülállják. Egymás után lekerülnek a férfikalapok. Némelyik hölgy zsebkendőt emel a szeméhez. Egy-két perc néma mozdulatlanság. Aztán a megdermedt csoportkép újra megelevenedik. Az arcok az amerikai tisztek felé fordulnak, karok emelkednek, vállmagasságban széttárulnak, visszahullanak a combokra, újra fölemelkednek. A fejek tagadólag hajladoznak, rázkódnak. Fölösleges megtudnom, hogy az amerikai hadvezetés rendeletére prominens weimari polgárokat vezettek fel a táborba, hadd lássák, mit követtek el az ő nevükben: enélkül is értem a némajátékot. Nem tudtak semmit. Senki sem tudott semmit.”
Nemrég (július 16-án) kaptam a hírt: a Szent Imre egy hónapig regnáló igazgatója fegyelmi vizsgálatot indít x (a pontos szám pillanatnyilag nem ismert) istvános (júl. 1-től imrés) közalkalmazott ellen: közülük az egyik még júniusban lemondott közalkalmazotti viszonyáról, egy másikkal közölte az akkori, majd augusztus 1-től újra igazgatói funkciót betöltő személy, hogy szeptembertől a Szent Imrében nem tart igényt a munkájára. A fegyelmi megindításának indoka: az illetők folyamatban lévő rendőrségi eljárásról beszéltek gyerekekkel, így befolyásolták őket. A levelet aláíró, pillanatnyilag igazgatóként működő ember kijelenti, hogy a tudomására jutott információk birtokában a fegyelmi megindításával kapcsolatban nem volt lehetősége a mérlegelésre. A vizsgálóbiztos a Szent Imrébe beolvadt általános iskola volt igazgatója.
Arról nincs hír, hogy a rendőrségi eljárásban érintett személlyel kapcsolatban volt-e – akár neki, akár az istvános igazgatónak – mérlegelési lehetősége.
Nemsokára kiderül az is, kik végzik el a Szent Imre tantestületéből a háromtagú fegyelmi bizottság munkáját.
Kertész Imre egyik esszéjében olvastam tegnap, elgondolkodtam rajta, és most idetolakodik a kép:
„1945 kora tavaszán pokrócba burkolózva üldögélek a buchenwaldi kórházbarakk elé kirakott hordozható illemhelyen, akárcsak Vendome herceg, midőn Párma püspökét fogadta. Állkapcsom amerikai rágógumit őröl, tekintetem unottan kóvályog a szemközti tífuszbarakkok meg a távolabbi, még nyitott tömegsír tájékán, amelyben hasábfákként hevernek az oltott mésszel leöntött hullák. Egyszerre hihetetlen látványra leszek figyelmes: hölgyek és urak közelednek a domboldalon. Szoknyákat lebbent a szél, ünnepélyes női kalapok, sötét férfiöltönyök bukkannak fel. A társaság mögött néhány amerikai egyenruha. Most a tömegsírhoz érnek, elnémulnak, lassan körülállják. Egymás után lekerülnek a férfikalapok. Némelyik hölgy zsebkendőt emel a szeméhez. Egy-két perc néma mozdulatlanság. Aztán a megdermedt csoportkép újra megelevenedik. Az arcok az amerikai tisztek felé fordulnak, karok emelkednek, vállmagasságban széttárulnak, visszahullanak a combokra, újra fölemelkednek. A fejek tagadólag hajladoznak, rázkódnak. Fölösleges megtudnom, hogy az amerikai hadvezetés rendeletére prominens weimari polgárokat vezettek fel a táborba, hadd lássák, mit követtek el az ő nevükben: enélkül is értem a némajátékot. Nem tudtak semmit. Senki sem tudott semmit.”
”A pillanatnyilag igazgatóként működő ember” (”élő szövet a fémvázon”- ha kerékpáron közlekedik) és a helyi hatalom bizonyos tagjai is elvonási tüneteket produkálnának, ha nem lehetne rendszeresen némi FEGYELMI ELJÁRÁS útján demonstrálni, hogy ki is az úr a háznál...
VálaszTörlésHa már a személyiségükkel, tudásukkal, magatartásukkal nem tudják kiérdemelni a józan többség bizalmát és megbecsülését, akkor a hatalom sajátos értelmezése és gyakorlása okán, legalább az egészséges halálfélelem fenntartása útján sikerüljön valahogy fenntartaniuk a fenntarthatatlant...