A gyermek két hetet megszállottan végigjátszott egy fele annyi idős kisfiúval: építettek, gyurmáztak, rajzoltak, Nóra órákig húzgálta Botit egy kocsin (ő volt a villamos), rendőrszobát rendeztek be, a Dunára jártak… Reggeli után átment a szomszédba – ha sokáig aludt, Boti jött érte –, ebédelni hazajött, aztán vissza. Mi, szülők azt hittük, hogy 2-3 nap alatt megunja, de nem. Mondom neki, jó lennél óvó néninek: jó a hallásod, szépen énekelsz és rajzolsz, tudsz bánni a kicsikkel. Azt mondja erre: de hiszen az leszek.
Egyszer a Máltai játszótéren belelépett egy darázsba, azóta nem szívesen van mezítláb – itt azonban a második naptól kezdve megfeledkezik az egyszeri kellemetlen élményről. A bokorról szemezgeti a ribizlit. Napjában többször simogatja a macskát, kérdezi, hogy ismerem-e a rózsabogarat. A panelben felnövő gyerek falusiasodik. E.-éknél a bejárati ajtó fölött rozsdafarkú fészkel: az egyik délelőtt kiesik egy fióka, rá egy asztalra; az anyamadár kétségbeesetten, távolról figyel. E. visszaügyeskedi a fészekbe. Talán a repüléssel próbálkozott, már nem pelyhes, kinőttek a szárnytollai. Délután újra kiesik, látszik, hogy vége. E. megássa a sírt, a gyerekek megvárják, míg kihűl a pici kis test, eltemetik. Kérdezik, hogy átmegyünk-e a temetésre; odamegyünk a kerítéshez: beleteszik egy két ribizlibokor közé ásott gödörbe, Nóra ellapogatja a földet az ásóval, Boti figyelmezteti, hogy a másik felével kell. Kövekből keresztet raknak ki a síron, és odatűznek két mályvavirágot.
A két hét közepére esett Nóra névnapja. A telefont már megkapta a tábor előtt, most kötelességmentes napot akart és pizzázni. Bementünk a városba, a Casa Luigiba – a pizza is, a görög saláta is ízlett.
A gyermek majdnem mindennap olvas – nem szívesen, nem örömmel, csak mert tudja, hogy elvárjuk. A Francia kislány vége felé járunk (besegítek), már végig fogjuk olvasni, de nem ajánlom: masszívan szocialista realista. Mondja, hogy igyekszik megszeretni az olvasást, nem rossz, csak… Súlyos ez a csak. Ha érzi, hogy elégedetlenek vagyunk valamivel, megkérdezi: de azért szerettek? Persze, mondom, és megdöbbent a kérdés: úgy szeretünk, ahogy vagy, és azért szeretünk, mert vagy, akkor is szeretünk, ha megszidunk, te vagy nekünk a legfontosabb, de ez nem jelenti azt, hogy mindig minden tetszene, amit csinálsz. Ölbe veszem, cirógatom, „dédelgizni” hív…
E.-éknél családi találkozó van, a kertben nagy az élet. (Háromszor én is próbálkoztam valami ilyesmivel, aztán a kezdeményezés elhalt, nehéz ügy, hosszú...) A társaság egészséges irigységet ébreszt a gyermekben: mi is hívjunk vendégeket, meg is mondja, kik legyenek az elsők. Úgy lesz.
Egyszer a Máltai játszótéren belelépett egy darázsba, azóta nem szívesen van mezítláb – itt azonban a második naptól kezdve megfeledkezik az egyszeri kellemetlen élményről. A bokorról szemezgeti a ribizlit. Napjában többször simogatja a macskát, kérdezi, hogy ismerem-e a rózsabogarat. A panelben felnövő gyerek falusiasodik. E.-éknél a bejárati ajtó fölött rozsdafarkú fészkel: az egyik délelőtt kiesik egy fióka, rá egy asztalra; az anyamadár kétségbeesetten, távolról figyel. E. visszaügyeskedi a fészekbe. Talán a repüléssel próbálkozott, már nem pelyhes, kinőttek a szárnytollai. Délután újra kiesik, látszik, hogy vége. E. megássa a sírt, a gyerekek megvárják, míg kihűl a pici kis test, eltemetik. Kérdezik, hogy átmegyünk-e a temetésre; odamegyünk a kerítéshez: beleteszik egy két ribizlibokor közé ásott gödörbe, Nóra ellapogatja a földet az ásóval, Boti figyelmezteti, hogy a másik felével kell. Kövekből keresztet raknak ki a síron, és odatűznek két mályvavirágot.
A két hét közepére esett Nóra névnapja. A telefont már megkapta a tábor előtt, most kötelességmentes napot akart és pizzázni. Bementünk a városba, a Casa Luigiba – a pizza is, a görög saláta is ízlett.
A gyermek majdnem mindennap olvas – nem szívesen, nem örömmel, csak mert tudja, hogy elvárjuk. A Francia kislány vége felé járunk (besegítek), már végig fogjuk olvasni, de nem ajánlom: masszívan szocialista realista. Mondja, hogy igyekszik megszeretni az olvasást, nem rossz, csak… Súlyos ez a csak. Ha érzi, hogy elégedetlenek vagyunk valamivel, megkérdezi: de azért szerettek? Persze, mondom, és megdöbbent a kérdés: úgy szeretünk, ahogy vagy, és azért szeretünk, mert vagy, akkor is szeretünk, ha megszidunk, te vagy nekünk a legfontosabb, de ez nem jelenti azt, hogy mindig minden tetszene, amit csinálsz. Ölbe veszem, cirógatom, „dédelgizni” hív…
E.-éknél családi találkozó van, a kertben nagy az élet. (Háromszor én is próbálkoztam valami ilyesmivel, aztán a kezdeményezés elhalt, nehéz ügy, hosszú...) A társaság egészséges irigységet ébreszt a gyermekben: mi is hívjunk vendégeket, meg is mondja, kik legyenek az elsők. Úgy lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése