Szombaton az első osztályom 25 éves érettségi találkozóján voltam. Ezt megelőzően 10 éve láttam a "gyerekeimet": volt, akit azonnal felismertem, volt, akinek hallanom kellett a hangját, látnom kellett a gesztusait. De néhány perc múlva a fiatalabb arcvonásokra rárajzolódtak az évek... A legnagyobb "unokám" 23 éves, a legkisebb 11 hónapos, és február végén készül a világra jönni a következő (a lányok esetében talán az utolsó). Sima és göröngyös életutak, küzdelmek és helytállás, örömök és tragédiák rajzolódnak ki az elbeszélésekből, de mindegyikben közös, hogy a "gyerekeim" alakítói az életüknek, s egyikükből sem hiányzik a derű. Tizennégyen jöttek el a huszonegyből, s most számoltam össze: kilencen pedagógusok lettek. A találkozót számomra még fontosabbá tette, hogy az egész évfolyam (öt osztály) számára szervezték, s két másik osztályban az osztályfőnökök a barátnőim voltak.
A facebookon nézem a friss fényképeket, aztán virtuálisan elbarangolok a gimnáziumba, ahol nemcsak tanár, hanem diák is voltam, s beleremegek abba, amit találok.
1975-ben, harmadikos gimnazistaként verset mondok a ballagáson.
Az én tablóm.
Az első osztályom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése