Megy ez már vagy két éve, hogy állatot szeretne, kutyát persze. A lépcsőházban simogatja az elhízott macskát, anyunál... de az macska. Kicsi a lakás, az ő szobája nincs 10 négyzetméter, negyedik emelet... persze, érti. Majd ha nagy lesz, kertes házban fog élni, és akkor lesz kutyája. Órák Kati néninél, tanulás közben az egyik keze folyton a kutya bundájában... – csak fokozódik a vágy: állat kell.
Beadom a derekam: legalább hal, mondja Kati néni; ajánlom a teknőst, az unokatestvéreknek az van... Nem jó, nem lehet simogatni. Kiegyezünk egy törpenyúlban. Érdeklődöm: egy kolléganő könyvet hoz, egy másik a macskát javasolja, gyerekeket interjúvolok, kutyapártiak. A nyúlnak egy méteres ketrec kellene, lehet kicsit kisebb is, de..., nem kell sétáltatni, nem igényel nagy időráfordítást, vihetjük magunkkal a kertbe... Jó, jó, de csak egy nyúl, gondolom, s egy méter abban a kis szobában... Átbillen valami: legyen kutya. Kis testű, nem vadász-, nem kotorékeb, lakásban tartható... Apát kell meggyőzni. A gyermek elintézné egyszerűen: megvan a többség. Nem, mondom, nem elég a többségi döntés, konszenzus kell: egyébként is apának nőnek meg a feladatai inkább, nem nekem. (Nekem "csak" a toleranciahatárt kell kijjebb/feljebb tolnom.)
Így most három napja kutyafajtákat tanulmányozunk, kutyatartásról olvasunk... S nyaralás után a gyermek kutyatulajdonos lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése