Ballagás

Gaudeamus igitur… – hangzik a búcsúének nemzedékek óta. A középkorból származó latin nyelvű diáknóta, a vágánsköltészet egyik közismert darabja, az élet mulandóságára figyelmeztet, egyetemtől búcsúzó diákok szerezték egykoron.

Manapság ballagnak az óvodában, ballagtok most ti, ballagtok majd négy év múlva, aztán a legjobbak újabb 5 év múlva is. Nem túl gyakori, de nem is egyszeri eseménye ez életeteknek. Egy állomás. A vége valaminek. Az időben élő ember olykor ráeszmél, hogy valami most múlik pontosan. Érdemes egy pillanatra megállni és számvetést készíteni.

8 évvel ezelőtt kíváncsi s talán kicsit szorongó gyerekeket kísértek a szülők az iskolába. Detti, Marika és Gabi néni igazította formára az első göcsörtös vonalakat és karikákat. Első év végére megtörtént a hétköznapi csoda: formásak lettek a krikszkrakszok, szavakat adtak ki a betűk, megtanultatok írni és olvasni. Az első osztály látványos és semmihez sem mérhető minőségi változást hoz egy gyerek életében. Aztán évről évre nőtt a tananyag mennyisége, fokozódott az elvárás, s voltak, akik állták a sarat, voltak, akik támogatásra szorultak, s – kár lenne tagadni – vannak, akik leszakadnak.

Oktatáskutatók, pszichológusok írják, tanárok naponta tapasztalják: az iskolai eredményesség nem csupán észbeli képességeken múlik. Nem mindegy, mi az otthoni elvárás, összhang van-e a szülői ház és az iskola által támasztott követelmények között, kamaszodván pedig egyre meghatározóbb a kortárs közösség értékrendje.  Az ember belenő a környező világba: barátokat talál, ellenfelei lesznek, megérinti a szerelem, viselkedik, haragszik és örül, megkülönbözteti a jót és a rosszat, mozdul vagy tétlenül tűr… Az iskola nemcsak a tanulás, hanem a családon kívül a szocializáció legfontosabb színtere is. 

Védett közegben voltatok idáig, többségetek napi kontroll alatt – további sikeretek azonban azon múlik, mennyire váltak a veletek szemben támasztott követelmények saját, belső elvárásokká, kialakult-e a felelősségérzetetek, van-e bennetek kitartás, fel tudtok-e állni a kudarcok után.

Mert kudarcok lesznek – ez nem ijesztgetés, magatok is tapasztaltátok: nem sikerül mindig minden úgy, ahogy szeretnétek. Sikerül, nem sikerül: az ellentétpár feltételezi, hogy valamit akarunk, vannak elképzeléseink, kezünkben tartjuk, alakítjuk az életünket – és nem pusztán történnek velünk a dolgok. Ehhez persze az kell, hogy ismerjük magunkat és eligazodjunk a világban. Merjetek magatokba nézni, ne féljetek a csendtől, tanuljátok megkülönböztetni a látszatokat a lényegtől!

Van, aki sikeres akar lenni, van, aki gazdag, van, aki híres… és mindenki: boldog. A boldogság sokféle, de készen nem kapható. Találjátok meg azt a célt, azt a munkát, azokat a társakat, ami révén és akikkel arrafelé haladhattok.

„Nemes önbizalom, de ne az önhittség,

Rúgói lelkedet nagy célra feszítsék:

Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,

Ember lenni mindég, minden körülményben” – ezekkel a szavakkal köszöntötte Arany János egy tanítványát nevenapján. Ezekkel a szavakkal búcsúztatlak benneteket a Kernstok Károly Általános Iskolától.