Az 1986-ban érettségizett első osztályomba járt, az ablak felőli padsorban leghátul ült. Évek múlva is rá gondoltam, amikor a Tragédiát tanítottam: teljes lényével volt jelen, a tágra nyitott, csillogó barna szempárban tükröződött a felismerés, a megértés, a magára vonatkoztatás...
Matematikatanár lett, férjhez ment, jöttek sorban a gyerekek... ritkán hallottam róla. Két éve a 25 éves évfolyam-találkozón sokan voltunk, pár mondatot váltottunk. Szelíd volt, a gyerekeiről beszélt, egy régi, manapság nem divatos nőtípust képviselt.
Ebben a hónapban lett volna 45 éves. Azt mondják, akikkel beszéltem: nem panaszkodott, fel volt készülve a halálra, s azt remélte, hogy a gyerekei is el tudják fogadni: Marci, Márti, Lencsi, Andris, Zsó és Panni. Nézem őket az iwiwen, olvasom, amit Jutka magáról írt, látom, hogy februárban lépett be utoljára... és hihetetlen, hogy nincs.
"Életünkben a tökéletes egyedüllétet és a tökéletes beolvadást a halál képviseli. Az ember úgy is érezheti, hogy kiválik minden emberi kapcsolatból, s azt is átélheti, hogy egyesül valamilyen nagy szellemi erővel, az istenséggel." (Popper Péter: Fáj-e meghalni?)
Ma volt a temetése. Legyen meg az ő hite szerint!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése