Vasárnapi vers

Oravecz Imre: Illyés Gyula Szajlán

Isten hozta! Hogy utazott? Akadt társasága? Mindjárt
kapott csatlakozást a túlvilági Kál-Kápolnán? Vagy
várakoznia kellett? Volt busz az égi Sirokból? Könnyen
idetalált? Nem tévedt el a faluban? Találkozott valakivel
a még itt lakók közül? Látta a düledező bognárműhelyt?
Nem szegte kedvét a pusztulás képe? Elfáradt? Foglaljon
helyet lebontott házunk konyháján. Sebtében és korhűen
rendeztem be magának az elhagyott szérűk, üres istállók,
megroggyant csűrök közt. Ne a láthatatlan dikón, hol
gyerekkoromban aludtam. Azt benőtte a fű, és zöld lesz tőle
a nadrágja. Hanem ezen a rég eltüzelt karosszéken, mely
anyám stafírungjának ékessége volt. Ennek a szilvafának
az árnyékában. Kerülje ki azt a köpülőt, lépje át azt
a szakajtót, rúgja félre azt a csizmahúzót. Vigyázzon, ott
csalán van. Erre, a bőrögön át. Így, ni. Legendás matrózsapkáját
hadd akasztom a légneművé vált ajtófélfára, hol
a vászontörülköző lógott. Ígérem, nem verem le róla a csillagport.
Képzeletben hadd kínálom meg egy kis novával. Errefelé jobb,
sajnos, még képzeletben sem terem. Nekem most nem lehet,
az orvos szerint a gyomrom miatt. Nem, nem kell mesélnie.
Olyan közel még, mi azon az áprilisi napon a János Kórházban
esett meg magával, mikor itt hagyott csapot-papot, és csak
úgy meghalt. Ne szakítsa fel a hegedő sebet, fájhat még
a búcsú emléke. És mint élő talán meg se érteném. Inkább én
mesélek magának. Arról, mi történt itt, és miért. Nem, mert
újat mondok vele, hanem hogy jól mondom-e. Köszönöm, hogy
eljött. Érezze magát otthon. Dőljön kényelmesen hátra.
Szippantson a friss hegyi levegőből. Élvezze a nyugalmat.
Gyönyörködjön a kilátásban. Adja át magát az öröklétnek.
Annak, hogy itt van. Hogy úgy van itt, hogy nincs itt.

(A Halászóember c. kötetből)

A kép innen.