Hajdani karácsonyok

Az első karácsonyi emlék, amire vissza tudok emlékezni: nagyon kicsi voltam, amikor hozzánk élő Jézuska hozta a karácsonyfát. Még nagyanyáméknál laktunk, este volt, bejött a hátsó szobába, kezében a karácsonyfa feldíszítve. Hófehér ruha volt rajta, a fején is, az arca sem látszott tőle, és úgy emlékszem: piros volt a szeme. Nagyon megrémültem. Nem tudom, mikor mondták meg: a szomszéd néni volt lepedőbe burkolózva.

Ötödikes lehettem, amikor nagyon szép csizmát kaptam karácsonyra: piros, hosszú szárút, gömbölyű orrút, fehér kis lakkmasni volt az oldalán. Nekem volt az egész iskolában a legszebb csizmám. A hatvanas évek végén egy ilyen csizma nagy szó volt.

Másodikos gimnazista koromban kaptam a Háború és békét. Két kötetbe kötve a kb. 1200 oldal, lilás-kék volt a külső papírborítója, maga a könyv szürke. A papírborító már elrongyolódott, de még mindig így keresem a polcon, ma is ebben tudok jól tájékozódni, pedig van egy másik, kézhez állóbb, négykötetes példányunk is.

Elsőéves egyetemista koromban Ogyesszában voltam karácsonykor. (November közepén érkeztünk, lepakoltuk a csomagokat, s első dolgunk volt, hogy villamosra üljünk, s ki a tengerhez: ott és akkor láttuk először.) Karácsony előtt fenyőt nem árultak (újévre állítanak): az éj leple alatt utazótáskával, konyhakéssel indultunk egy parkba ágakat lopni. Díszeket, szaloncukrot vittünk magunkkal itthonról.

Nóra élete első karácsonyán négy és fél hónapos volt. Sárga plüssrugdalózóban vittem be a nappaliba: sötét volt, a karácsonyfaégő fényénél csodálkozva nézte a csillogó fát, meglepődött, hogy szúr az ág. A világoskék, mosható, puha maci most is az ágyán van. Egy évvel később a csengőszóra piros bársonyruhában betipegett, szó nélkül körbejárta a fát, ott volt a szánkó, kiszedte belőle az ajándékokat, és nézte-nézte: mi ez. Már velünk ült az asztalnál - azóta is az az ünnep biztos jele, ha a nappaliban terítünk.

Gyerekkoromban mindig illatos lucfenyőnk volt. Emlékszem még a gyertyás időszakra is, de aztán szécsényi mamától kaptunk égőket: fehér, gyertyaalakúak voltak, színes burával, a legszebb egy hideg zöld volt, mindig azzal kapcsoltuk ki. A fa nagy volt, általában az ablak alatt állt – jó volt a karácsonyi időszakban úgy hazamenni, hogy kívülről látszott a fénye. Rengeteg szaloncukor volt rajta: ezüstpapíros, fehér rojtos Konzum. Pár nappal karácsony előtt esti foglalatosság volt a cukrot felkötözni. Aztán lopkodtuk a fáról: az elején még papírostól (a bűnjelet gyorsan bedobtuk a cserépkályhába), aztán már visszacsomagoltuk az üres papírt, s ha a huzat meglengette, anyu látta, hányadán állunk. Nagyobb korunkban egészen addig érintetlen volt a fa, amíg apu kibírta: amikor ő az első cukrot levette, onnantól szabad volt a vásár. Én a barnát szerettem a legjobban, a rózsaszínt a legkevésbé – amíg lehetett, válogattunk. Aztán később volt hatszögletű, majd félgömb alakú krémszaloncukor: ebben a szürkés-drapp színű mogyorós volt a kedvenc.

Tradicionális karácsonyi étel volt otthon a töltött káposzta, a kocsonya, szenteste a halászlé, a rántott hal, a diós, mákos beigli, apai nagyanyáméknál a diós, mákos kalács és a mákos ferentő. A vacsora első fogása dió, fokhagyma, szőlő, alma volt. Szüret után nagyapám (majd apám) kiválogatta a legszebb otelló fürtöket, rafiával felkötözte, majd felakasztotta a kamrában - karácsonyra kicsit megfonnyadt, de édes volt. Egy nagy almát a családfő annyi részre vágott, ahány családtag volt: ha év közben eltévedtek, gondoljatok erre az almára és hazataláltok - mondta. Ezt az almacikket Moszkvába is utánam küldték - megrohadt, mire kiért, de ott volt. Nem emlékszem, hogy a nagyszüleim mivel ették a fokhagymát, de mi fonott kaláccsal - ez azonban már valami helyettesítésére szolgált. Otthon sokféle sütemény és torta is volt, anyut fiatalasszonyként meglepte, hogy apu családjában csak kalács. A felnőttek házi bort ittak, vacsora előtt pedig egy kupica likőrt: régebben ezt házilag csinálták pálinkából (csokilikőr), később szécsényi nagyanyám karácsonyra mindig ajándékozott egy üveg Hubertust.

A babonás szokásokat apu még emlegette, de nemigen tartotta be. Ilyen volt, hogy a háziasszonynak nem volt szabad szenteste vacsora közben az asztaltól fölkelnie, mert akkor nem lesz kotlós tyúkja. A karácsonyi asztal morzsáit össze kell gyűjteni, el kell tenni, s ha év közben beteg lenne a tehén, a tőgyét annak a főzetével kell mosogatni. Gyerekkoromban a faluban a kántálás már erősen kihalóban volt, aztán a '90-es években egy időre újra divatba jött, majd az enyészeté lett.

Nálunk a karácsonyi menün nem sokat kell gondolkozni: tradicionális, évek óta változatlan, legfeljebb a sütemény változik. (Erről majd legközelebb.) Németórán, amikor a karácsony a téma, nagyon csodálkozom, ha azt hallom: valakik rántott húst vagy húslevest esznek szenteste.