Az embernek bizonyos képek beleégnek a tudatába. Nem történetek, nincs elejük, végük, nem lehet elmesélni - mégis: mint a mágnes, magukhoz rántják az élet elillanó pillanatait, s így felidézhetővé válik egy történés, egy esemény, egy életszakasz...
HúsvéthétfőOtthon az udvaron, a kapu felé a besztercei és a ringószilva teljes virágzásban, a bejárati ajtóval szemben egy fiatal hárs: verőfényben állok a lépcsőn, ide hallatszik a hófehér koronából az intenzív méhzümmögés - az idei nyáriasan meleg húsvétról merült fel ez a kép a több évtizedes emlékréteg alól. (Tulajdonképpen emiatt kezdtem el az Emlékképeket.)
Húsvéthétfőn legkésőbb fél nyolc tájban fel kellett kelnünk. Apu addigra végzett az állatokkal, már elküldött néhány cigány kisgyereket, hogy "a lányok még alszanak", s ő locsolt meg bennünket először: mindig kölnivel, vizet sosem kaptunk. Nyolckor aztán már ünneplőben, terített asztal mellett vártuk a locsolkodókat. Listát vezettünk arról, hogy hányan jöttek, tudtuk, hogy kire számíthatunk még. Felső tagozatos koromban 30 körüli fiú volt a listán: osztály- és iskolatársak, rokonok, nagyobb fiúk. A kisebbek pénzt kaptak, 1-2 forintot, a rokonok 10-et, őket és a nagyobbakat leültették, megkínálták a szüleim. Hímes tojás nem volt, de csoki igen. A locsolkodás nagymiséig (11-ig) befejeződött, délután már csak a "keresztgyereket" vártuk, valamikor estefelé meg is érkezett, kellőképpen "beállítva", sokáig maradt, rengeteget beszélt, zöldségeket, de mi gyerekek nagyon élveztük (kamaszkorunkban már kevésbé).
Gimnazista koromban már fogytak a locsolkodók, csak a pénzkeresetért nem jött senki. Pataki, Sárvári, Szabó, a gyarmati osztálytársak mindig eljöttek a három szakali lányhoz: a fél 9-es vonattal érkeztek, fél 1-kor volt vonat visszafelé. Kedélyesen elbeszélgettek, megkóstolták a parasztsonkát, vettek a süteményből, ittak egy pohár bort - nekik ez az élő folklór volt.
Aztán egyetemre mentem, és a locsolkodás eltűnt az életemből. Lassan két évtizedes esztergomi létünk alatt Pista volt, amíg élt, az egyetlen húsvéthétfői vendég. Nóra kicsi volt, talán kétéves sem, amikor félénk csodálkozással nézte, hogy mi fog történni. A húsvétnak nincs akkora jelentősége az életünkben, mint a karácsonynak. Most, amikor a menüt kitaláltam, a sonkán kívül semmi tradicionális ételt nem tudtam felidézni a gyerekkoromból sem (még a kocsonyát, de azt nem szeretem).
HúsvéthétfőOtthon az udvaron, a kapu felé a besztercei és a ringószilva teljes virágzásban, a bejárati ajtóval szemben egy fiatal hárs: verőfényben állok a lépcsőn, ide hallatszik a hófehér koronából az intenzív méhzümmögés - az idei nyáriasan meleg húsvétról merült fel ez a kép a több évtizedes emlékréteg alól. (Tulajdonképpen emiatt kezdtem el az Emlékképeket.)
Húsvéthétfőn legkésőbb fél nyolc tájban fel kellett kelnünk. Apu addigra végzett az állatokkal, már elküldött néhány cigány kisgyereket, hogy "a lányok még alszanak", s ő locsolt meg bennünket először: mindig kölnivel, vizet sosem kaptunk. Nyolckor aztán már ünneplőben, terített asztal mellett vártuk a locsolkodókat. Listát vezettünk arról, hogy hányan jöttek, tudtuk, hogy kire számíthatunk még. Felső tagozatos koromban 30 körüli fiú volt a listán: osztály- és iskolatársak, rokonok, nagyobb fiúk. A kisebbek pénzt kaptak, 1-2 forintot, a rokonok 10-et, őket és a nagyobbakat leültették, megkínálták a szüleim. Hímes tojás nem volt, de csoki igen. A locsolkodás nagymiséig (11-ig) befejeződött, délután már csak a "keresztgyereket" vártuk, valamikor estefelé meg is érkezett, kellőképpen "beállítva", sokáig maradt, rengeteget beszélt, zöldségeket, de mi gyerekek nagyon élveztük (kamaszkorunkban már kevésbé).
Gimnazista koromban már fogytak a locsolkodók, csak a pénzkeresetért nem jött senki. Pataki, Sárvári, Szabó, a gyarmati osztálytársak mindig eljöttek a három szakali lányhoz: a fél 9-es vonattal érkeztek, fél 1-kor volt vonat visszafelé. Kedélyesen elbeszélgettek, megkóstolták a parasztsonkát, vettek a süteményből, ittak egy pohár bort - nekik ez az élő folklór volt.
Aztán egyetemre mentem, és a locsolkodás eltűnt az életemből. Lassan két évtizedes esztergomi létünk alatt Pista volt, amíg élt, az egyetlen húsvéthétfői vendég. Nóra kicsi volt, talán kétéves sem, amikor félénk csodálkozással nézte, hogy mi fog történni. A húsvétnak nincs akkora jelentősége az életünkben, mint a karácsonynak. Most, amikor a menüt kitaláltam, a sonkán kívül semmi tradicionális ételt nem tudtam felidézni a gyerekkoromból sem (még a kocsonyát, de azt nem szeretem).
Érdekes, pár km-re Esztergomtól(Nyerges) még él a locsolkodás igazi hagyománya, úgy, ahogy leírtad: lányok reggel ágyba víz apától és fiú testvértől, majd illatos víz és jöhetnek a locsolók is. Kapnak hímes tojást, pénzt (ma már 200 és 500 Ft az ismerősöknek...), süti, kis beszélgetés és máris jön a következő csapat. Idei eredmény: 25 legény és apuka. Ebéd után kirándulás a pincékhez (a bűzlő fejektől nem lehet a lakásban megmaradni ;-))
VálaszTörlésReggel minket is vízzel locsolnak a fiúk (a lányom megsértődött piszkosul:) ), aztán pedig jönnek a rokonok. (Ismerős fiúk alig.)
VálaszTörlésÉn hagyom, hogy a hajamra is szórják a teljesen vegyes (és ismeretlen) összetételű kölniket, parfümöket - végül is ilyenkor ez a rend: legyen az ember minél büdösebb!:)
Pénzt sosem adunk. Én sem szeretem, hogy a fiaim kapnak. Még azt sem, ha a nagymamától. Remélem, előbb-utóbb leszoknak róla. Festett, vagy csokitojást adunk.
Édesapám mesélte(nem is tudom, leírjam-e): a múlt század 30-as éveiben a nagyanyám egyedül nevelte az öt gyerekét Szabolcs megyében. Rettenetesen szegények voltak. Persze a locsolkodás már akkor is "ünnep" volt.
Apám is 4-5-6 évesen ment locsolkodni a többiekkel, a rokonokat, a módosabb családok lányait mindig megöntözték, nem a pénzért, hanem mert valami kaját, sütit mindig kaptak. Mivel pénzük kölnifélére nem volt, saját kútfejükből (vagy a nagyobbaktól hallva?) kitalálták, milyen egyszerű, ingyenes módon tudják "kölniszínűre" varázsolni a vizet. Aztán az üvegbe tettek egy kis virágszirmot (leginkább ibolyát), azzal mentek öntözni.
Viszont nagyon sok lány a hideg víztől tüdőgyulladást kapott, volt aki meg is halt. Úgyhogy azok, akik a "színezett" vízzel lettek meglocsolva, jobban jártak.
Bocsánat.
Édesapád történetének nagyon örülnék, ha kutató lennék, kevésbé, ha szenvedő alany lettem volna :)
VálaszTörlés