"Arra riadt fel, hogy zörögnek. Kinyílt az ajtó, két fáklyás őr között két másik egy idősebb, kövér embert vezetett be a két karjánál fogva; a fáklyák lobogtak a huzatban, a rab arcán és tunikáján ugráltak az árnyak. Az egyik őr a tőrével szétnyiszálta a kövér ember hátrakötött csuklóin a kötelet, aztán kifelé indultak. Uri gyorsan körülnézett, a társai ott ültek a helyükön. Az új rab állt, nem nézett semerre. Kopaszodott, ápolatlan volt az őszülő, loncsos szakálla, mezítláb álldogált. Az ajtót becsukták, és sötétebb lett, mint valaha. Hallgattak. Az új rab talpa alatt halkan reccsent a kőre szórt ritkás szalma, aztán Uritól balra leült és nagyot sóhajtott.
– Aludni sem hagyják az embert – mondta az ablak alatt ülő.
Csönd volt, az új rab nehezen lélegzett.
– Megvertek? – kérdezte az ablak alatt ülő.
– Nem – mondta az új rab. Szép, mély hangja volt, s bár halkan mondta, hangosnak tűnt. Galileai lehet, a kiejtése szerint.
– Na aludjunk – mondta a másik, Uritól jobbra.
Csönd volt, ébren voltak mind a négyen.
– Mit tettél? – kérdezte az ablak alatt ülő.
– Botrányt okoztam – mondta az új rab.
Hallgattak.
– Nem elég nagy botrányt, sajnos – tette hozzá később.
– Mért nem alszunk? – kérdezte a másik dühösen.
– Te csak aludjál , mi beszélgetünk – mondta az ablak alatt ülő. – Mi volt az a botrány?
– Felmentünk a templomtérre, a nők udvarába, még kedden, hogy megvegyük a galambokat, és láttam, hogy csalnak. Mondtam nekik, hogy ne csaljanak, de tovább csaltak. Akkor rájuk borítottam néhány asztalt.
Csönd lett.
– És kedd óta hol aszaltak téged? – kérdezte az ablak alatt ülő.
– Sehol, mert elmehettünk. Kint laktunk a városon kívül.
– Nem értem, akkor, kedden, le se tartóztattak?
– Nem. Szerdán visszamentünk, és megint mondtam, hogy ne csaljanak, mert még mindig csaltak. Az őrök odajöttek, vitatkoztunk, aztán mi elmentünk haza. Ma jöttek csak este, oda, ahol lakunk, mondtam a többieknek, hogy fussanak szét, de nem üldözték őket, csak engem kaptak el.
(...)
Hajnalban a világosságra Uri felriadt. Az új rab halkan imádkozott, térdelvén a korsó felé hajlongva. A régiek a fal felé fordulva , a köpenyüket a fejükre borítva aludtak. Uri didergett, neki nem volt köpenye, fájt a dereka, a háta, a válla. Az új rabnak se volt köpenye, csak fehér vászontunikája, de nem látszott rajta, hogy fázna. Az ima melegítette talán. Ima közben Urira nézett. Ott ült tőle az öreg egy lépésnyire, a hajnali fényben tisztán látszott az arca. Őszült a borzas haja és a szakálla, és szép, tiszta, világos színű, talán szürke szem volt a puffadt arcába ültetve; valamikor jóképű férfi lehetett. Annyi idős lehet, mint az apám, gondolta Uri, és rámosolygott. Az új rab odabólintott feléje, és folytatta az imát.
Aztán nyílt az ajtó, a fáklyások bejöttek, lerángatták a takarót az alvókról, belevilágítottak mindenki arcába, végül megálltak az új rab előtt. Az felállt. Kétfelől megfogták a karját és kivezették. Az ajtót kívülről bereteszelték.
– Aludni sem hagyják az embert – mondta az ablak alatt ülő.
Csönd volt, az új rab nehezen lélegzett.
– Megvertek? – kérdezte az ablak alatt ülő.
– Nem – mondta az új rab. Szép, mély hangja volt, s bár halkan mondta, hangosnak tűnt. Galileai lehet, a kiejtése szerint.
– Na aludjunk – mondta a másik, Uritól jobbra.
Csönd volt, ébren voltak mind a négyen.
– Mit tettél? – kérdezte az ablak alatt ülő.
– Botrányt okoztam – mondta az új rab.
Hallgattak.
– Nem elég nagy botrányt, sajnos – tette hozzá később.
– Mért nem alszunk? – kérdezte a másik dühösen.
– Te csak aludjál , mi beszélgetünk – mondta az ablak alatt ülő. – Mi volt az a botrány?
– Felmentünk a templomtérre, a nők udvarába, még kedden, hogy megvegyük a galambokat, és láttam, hogy csalnak. Mondtam nekik, hogy ne csaljanak, de tovább csaltak. Akkor rájuk borítottam néhány asztalt.
Csönd lett.
– És kedd óta hol aszaltak téged? – kérdezte az ablak alatt ülő.
– Sehol, mert elmehettünk. Kint laktunk a városon kívül.
– Nem értem, akkor, kedden, le se tartóztattak?
– Nem. Szerdán visszamentünk, és megint mondtam, hogy ne csaljanak, mert még mindig csaltak. Az őrök odajöttek, vitatkoztunk, aztán mi elmentünk haza. Ma jöttek csak este, oda, ahol lakunk, mondtam a többieknek, hogy fussanak szét, de nem üldözték őket, csak engem kaptak el.
(...)
Hajnalban a világosságra Uri felriadt. Az új rab halkan imádkozott, térdelvén a korsó felé hajlongva. A régiek a fal felé fordulva , a köpenyüket a fejükre borítva aludtak. Uri didergett, neki nem volt köpenye, fájt a dereka, a háta, a válla. Az új rabnak se volt köpenye, csak fehér vászontunikája, de nem látszott rajta, hogy fázna. Az ima melegítette talán. Ima közben Urira nézett. Ott ült tőle az öreg egy lépésnyire, a hajnali fényben tisztán látszott az arca. Őszült a borzas haja és a szakálla, és szép, tiszta, világos színű, talán szürke szem volt a puffadt arcába ültetve; valamikor jóképű férfi lehetett. Annyi idős lehet, mint az apám, gondolta Uri, és rámosolygott. Az új rab odabólintott feléje, és folytatta az imát.
Aztán nyílt az ajtó, a fáklyások bejöttek, lerángatták a takarót az alvókról, belevilágítottak mindenki arcába, végül megálltak az új rab előtt. Az felállt. Kétfelől megfogták a karját és kivezették. Az ajtót kívülről bereteszelték.
– Na, aludjunk még – mondta az Uritól jobbra fekvő, és visszafordult a fal felé."
Majd reggel lett Jeruzsálemben, nagypéntek.
(A részlet Spiró György Fogság c. regényéből való.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése