Győri anzix

Nem akartunk sok időt utazással tölteni – a hétvégén Győrben jártunk.

Odafelé belső ellenőri jelentést olvasok, nem nyugtat meg. Aztán elalszom, fáradt vagyok. A szálloda (pontosabban: Arany Szarvas fogadó) jobb, mint ahol ősszel voltunk (ugyanaz az árfekvés): tiszta, kényelmes szoba és fürdőszoba, ízlésemnek megfelelő berendezés; bőséges, svédasztalos reggeli.

Kilátás a szobánkból. A fűz már ébredezik.

Délután sétálni megyünk. Kicsit jobban befogom az angyalokat, apróságokat örökítek meg.

Freinél kávézunk, ízlik a narancsos örmény kávé. Másnap spanyol macchiatót iszom.

A Patióban vacsorázunk. Már novemberben megfigyeltük, hogy nagy forgalmat bonyolít le. (Mindenütt sok az osztrák és szlovák vendég.) Az étterem igényességére jellemző, hogy minden vendég után lecserélik a hófehér abroszt, textilszalvéta van, a berendezés, az étkészlet nem tucatáru, a vendéget az étteremfőnök vezeti az asztalhoz, nincs slampos pincér, a falon Szász Endre-képek... Mi egy-egy 3 fogásos menü mellett döntünk (van vagy 6-7 féle, mindössze 1690 Ft), a gyermek gombalevest és bolognait kér. Az étel ízletes, én húslevest eszem cérnametélttel, harcsapaprikást túróscsuszával, a desszert almás rétes – a vége kifog rajtam.

Szombaton süt a nap, körbejárjuk az egyetemet, ott van ez a Varga Imre-szobor.

A sétálóutcákban délig nagy a jövés-menés, egymástól 100 méterre egy harmonikás és egy hegedűs szolgáltatja az utcazenét, ez utóbbitól távolabb keresünk szélárnyékos padot. Apa az antikvárium ablakában felfedezi Bergman Vasárnapi gyerekek c. könyvét – lecsapok rá. Később Pálffynál a Széchenyi téren forralt bort iszunk. A La Marédában ebédelünk: mozzarellás falusi csirkemellet eszem endíviasalátával – nem nagy adag, de nekem elég, a minősége kiváló. Hétköznapibb étel a nem vállalkozó kedvű gyermekemnek az étlapon nincs, de készségesen csinálnak neki roston sült csirkemellet krumplipürével.

Az étterem berendezése ugyan nekem nem tetszik, de ez a világítás nagyon.

Este színházba megyünk, a La vie en rose c. balettet nézzük meg. Az első résztől nem vagyok elragadtatva: erőltetetten ható prózai részek, a mozgás puszta illusztráció az erőteljes, eredetiben elhangzó Piaf-dalokhoz. A második résszel aztán megbékélek, bizonyára közrejátszik, hogy Jacques Brelt nem ismerem. Szinte telt ház van, s a közönség nagyon hálás. A színpadkép ötletes, a díszlet sokoldalúan használható: hatalmas esernyő, mögötte kávéházi asztalok, s mindez eltűnik, ha párizsi képeket vetítenek rá.

Párizs, az örök nosztalgia... 14 éve voltam ott másodszor s ezidáig utoljára. Vajon eljutok-e még egyszer... A francia nyelv életem elszalasztott lehetőségei közé tartozik: tanultam két évig gimnáziumban, két évig az egyetemen – akkor is, ma is szépnek hallom (a gyermeknek nem tetszik), de nem volt szerencsém a franciatanáraimmal, nem volt erős a motiváció, győzött a kényelmesség... Nagy kár.

Ma még fürdőztünk egyet, s bár a gyermek még Pannonhalmát is útba ejtette volna (novemberben voltunk ott), kettőkor hazaindultunk.