Ballag(tat)ás

Kedves búcsúzó Nyolcadikosok! Kedves Szülők, Kedves Kollégák, Tisztelt Vendégeink!

Először állok itt, hogy ebben a szerepben beszédet mondjak, s elbúcsúztassak egy évfolyamot az iskolai közösség nevében, amelynek – az elsősöket is beleértve – a legújabb tagja vagyok.

Kedves 8. a és c osztály! Nem emlékezhetem arra, hogy milyenek voltatok szorongó, kíváncsi vagy épp magabiztos elsősnek; nem tudom előhívni sikereiteket és stiklijeiteket; nem tudom felidézni a folyamatot, ahogy lassan, 8 év alatt kinőttetek a gyerekkorból. Így könnyes, érzelmeket megmozgató beszédet nem várhattok tőlem. Száraz tényeket, számokat tanulmányi munkátokról, versenyeredményeitekről, felvételi adataitokról meg nem akarok mondani – mindez nem egy ünnepi búcsúbeszéd tárgya. Engedjétek meg, hogy egyszerűen úgy szóljak hozzátok, mint egy felnőtt, aki megjárta az iskolarendszer minden lépcsőfokát, s akinek az emberi létezés törvényei szerint az életében már nagyobb távlat nyílik, ha hátrafelé tekint, mintha előre.

Úton vagyunk – ti is, én is, csak az út különböző pontjain. Az út a költészetben az élet metaforája: úton lenni annyi, mint élni. 14-15 évesen az út elején tartotok, s most egy mérföldkőhöz értetek: magatok mögött tudhatjátok az általános iskolát. Általános, tehát majd mindenki rendelkezik ezzel a végzettséggel. Sok mindenre nem jogosít – nem is ez a funkciója –, a továbblépéshez nélkülözhetetlen. Nyolcadikos ballagónak lenni tehát egyrészt valaminek a végét jelenti, de sokkal inkább valaminek a kezdetét. A mérföldkő után az útelágazásban elválnak útjaitok, s ki-ki a maga döntése szerint lép tovább. Talán lesz köztetek, aki a hatalmat, akadhat, aki a tudást, s manapság talán legtöbben a gazdagságot keresik, de Csongor mai utódai számára is a boldogság leginkább a magánéletben, a szerelemben, a szűk családi körben teremthető meg.

Négy-öt hónapja döntöttetek arról, hogyan tovább. De tudjátok: van lehetőségetek korrigálni, újabb és újabb útelágazásokhoz érkeztek majd. A merre tovább felelőssége a tiétek, és még egy darabig a szüleiteké is. Aztán már csak a tiétek. Adott esetben a nem döntés is döntés: az úton ide-oda sodródva is eltelik az élet.

Kívánom, hogy legyetek sikeresek. De sikeren nem a hatalmat, nem is a lélektelen, meddő tudást, nem a vagyont – egy villát valami luxusnegyedben vagy a legújabb típusú Porschét – értem, még csak nem is a hírnevet… Legyen bátorságotok megismerni magatokat, legyen erőtök szembenézni gyengeségeitekkel, legyen kitartásotok egy életen át csiszolni, alakítani önmagatokat… Kívánom, hogy megtapasztaljátok az értelmes munka örömét, ami tartást ad az embernek (mert az út nem bulitól buliig vezet). Kívánom, hogy találjatok társat magatoknak, akivel együtt többek vagytok, mint külön-külön. Kívánom, hogy egyszer majd, nagyon soká, az út végén azt gondolhassátok magatokról: megtettem minden tőlem telhetőt, kihoztam magamból a legjobbat, köszönöm „élet áldomásidat! / Ez jó mulatság, férfi munka volt!”

Nem olyan régen egy osztálytalálkozón mi, valamikori elsősök a tanító néninket arról faggattuk, hogy milyenek voltunk 6-7 évesen. Megdöbbentett néhány mondatos jellemzése, mert szavaiból mostani magunkra ismertem, s hihetetlennek tűnt, hogy az ember alapjelleme már akkor kész. 

Útravalóul Shakespeare Hamlet c. drámájából Polonius szavait idézem, aki nem éppen pozitív szereplő, de francia földre induló fiának mondja, akit szeret: „Mindenek fölött / Légy hű magadhoz: így, mint napra éj, / Következik, hogy ál máshoz se léssz.”

Jó utat, gyerekek!