Az idő 1.

Az első nap a nyári szünetből. A kocsibeállóban 37 fok, fúj a szél, de semmit sem enyhít a forróságon. Tegnap este össze-vissza csipkedtek a szúnyogok (a sövényt gyomláltam), tavaly egy sem volt. Figyelem az idő múlását. A trombitafolyondár egy hete nyitotta ki az első virágát. Most kezd nyílni a magas sárga (nem tudom a nevét), a fürtös füzike viszont még alig bimbós – tavaly fordítva volt. A lonc már elvirágzott, most csúnya, száradnak a levelei, a tavaly megifjított zöld. Csend, a természet zajai: madárfütty, gerlebúgás. A gyerekek a szomszédban befejezték a viháncoló lubickolást.

Az idő... Próbálom felidézni az érzést: márciusban belépek a szobába, s szíven üt, hogy jár az óra. Járt 5 hónapig nélkülünk is. „Meglásd, ha majd nem leszünk…” Megérint az elmúlás.

Januárban meghalt Jenő bácsi. Tavaly nyáron ő mutogatta el, mi hogy működik, a ház, a kert őrzi a keze munkáját. A megkopott petróleumlámpát B. zöldre festette, rajta a felirat: ever brand.  „Meglásd…”

Este már itt lesz a gyermek, a héten táborban volt.

(Nem voltam netközelben, visszadátumozva az írás napjára.)