Ülök a hintaágyon, idehozza a szél a nyírfa elszáradt virágzatának icipici szirmait – mint megannyi kitárt szárnyú madár –, rám tapadnak, szúrnak, tele van vele a könyvem, arrébb állok.
Hol Rómában, hol Londonban vagyok gondolatban, ismerkedem a 60-70-es évek ottani hétköznapjaival, az emigrációval, ahogy Szőnyi Zsuzsa és Cs. Szabó László megélte. Az ő szemükön keresztül nézek Aczél és Kádár korának Magyarországára, érdekes pillanatképeket kapok a velük kapcsolatba lépett itthoniakról. Tulajdonképpen tudom, mégis megdöbbent Pilinszky gyakorlatiasságának teljes hiánya, egy nagy költő pénztelensége, másokra utaltsága... A két ember levelezését olvasva élem meg (akkor gyerek voltam, belenőttem abba a "rend"-be), milyen volt a bezártság, a szabadság fojtogató hiánya, a kilátástalanság, az állam mindenbe beleszóló, mindent kisajátító hatalma... Vérlázító, hogy pl. Szőnyi Zsuzsától a repülőtéren elvették édesapja Bibliáját és a feszületet, amely az édesanyja ágya felett lógott – emlékül ezeket akarta magával vinni Rómába, de ehhez az egyházügyi hivatal engedélye kellett volna.
A levelezőpartnerekkel együtt utazik az ember a Loire völgyébe, tanúja lesz alkotómunka kínjának, belelát a társ elvesztésének fájdalmába, a hétköznapok derűjébe, kétségbeeséseibe, az öregedésbe – az élet folyásába.
Augusztus elején Zebegényben jártunk, a Szőnyi István Emlékmúzeumban vettük a Roma summus amor c. könyvet.
A Szőnyiék zebegényi háza – ma múzeum, jó idegenvezetéssel.
Szőnyi István szobra a kertben.
Két részlet a levelezésből:
"A Váci utca siralmas, egy vacak külvárosi zugutca, még a Balkánhoz se lehet hasonlítani, mert nem nyüzsögnek benne az emberek. A lakások és főleg a lépcsőházak minden képzeletet fölülmúlóan piszkosak. Minden kilincs letörik, ha hozzányúl az ember, vagy egyáltalán ki se nyílik. Ez jellemző mindenre, az idegek ebbe a mindennapi bosszankodásba, vesződségbe mennek tönkre."
(1967. február 24.)
"... közben a magyarok valahogy elkezdtek élni, mindennek dacára, és a levegőben érezni ezt a változást. (...) A házak ugyanolyan szürkék, mint az ostrom után voltak, de az utcák szélesek és rengeteg fa van, sok kis játszótér, ahol a gyerekek télikabátban hintáznak, és a felnőttek, magányos férfiak és nők, még estefele is olvasnak a padokon. Az emberek rengeteget olvasnak, olyan könyvkirakatok vannak, hogy a Rizzoli elbújhat mögöttük, és mindenki arról beszél, hogy mit írt a Pilinszky, vagy milyen cikke jelent meg az Illyésnek (persze szidják)."
(1971. október 7.)
Érdekes lenne tudni, milyennek látja ma Szőnyi Zsuzsa Budapestet, az országot.
"A Váci utca siralmas, egy vacak külvárosi zugutca, még a Balkánhoz se lehet hasonlítani, mert nem nyüzsögnek benne az emberek. A lakások és főleg a lépcsőházak minden képzeletet fölülmúlóan piszkosak. Minden kilincs letörik, ha hozzányúl az ember, vagy egyáltalán ki se nyílik. Ez jellemző mindenre, az idegek ebbe a mindennapi bosszankodásba, vesződségbe mennek tönkre."
(1967. február 24.)
"... közben a magyarok valahogy elkezdtek élni, mindennek dacára, és a levegőben érezni ezt a változást. (...) A házak ugyanolyan szürkék, mint az ostrom után voltak, de az utcák szélesek és rengeteg fa van, sok kis játszótér, ahol a gyerekek télikabátban hintáznak, és a felnőttek, magányos férfiak és nők, még estefele is olvasnak a padokon. Az emberek rengeteget olvasnak, olyan könyvkirakatok vannak, hogy a Rizzoli elbújhat mögöttük, és mindenki arról beszél, hogy mit írt a Pilinszky, vagy milyen cikke jelent meg az Illyésnek (persze szidják)."
(1971. október 7.)
Érdekes lenne tudni, milyennek látja ma Szőnyi Zsuzsa Budapestet, az országot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése