"Ha nem bánják, leveszem a cipőm, mert ez kopog, s most egy halk darab következik" – mondja, mielőtt belekezd a Debussybe. Mindenki mosolyog... Ilyen az egész lány: természetes kedvesség, vele született báj sugárzik belőle. Játszik... az anyanyelve a zene, a szemünk előtt érett művésszé. – Már nem azért vagyunk itt, mert istvános volt – mondja volt kollégám.
Feláll, meghajol, az arca tükrözi, ahogy visszatalál a zene keltette hangulatból a valóságba, kimegy, bejön – minden mozdulata finom grácia. A Chopin-darab előtt édesanyja jelenti be, hogy 10 perc szünet... Másik cipőben jön vissza , ami nem illik ugyan annyira a ruhájához, de nem vonja magára a figyelmet, néma. Mert a külső összhang másodlagos, az élet a zene lehető legtökéletesebb közvetítéséről szól.
Bőkezűen adja a ráadást, nem látszik fáradtnak (mindent fejből játszott), mi pedig tiszta örömmel adózunk kivételes tehetségének és vasszorgalmának.
Kilépünk a Szent Adalbert Központból, elnézek a Sötétkapu, a Bazilika felé, s itt elfelejtem, hogy egy romvárosban élek (hálok).
Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem ott. Remélem, helyettem is megtapsoltad Renit:)
VálaszTörlésHa szóba kerül - bárhol járok az országban - hogy Esztergomból költöztünk el annak idején, csak azt hallom: "még idejében", és hogy "milyen szerencse", meg ilyeneket. Na és a város nevét hallva legyintenek az emberek. Mit mondjak: nem esik jól...
VálaszTörlés