Heti apró

Az 1. hét távol a kerttől. A város(ok) hőmérséklete kinn elviselhető, az irodámban szinte tűrhetetlen. Folyik rólam/rajtam a víz, utálom, ha izzadok.

***

A gyermek két napig gólyatáborban – nagyon elfáradt, közvetlen a találkozás után igennel, nemmel válaszol, többre nincs energiája, de jól érezte magát. Egy-két nappal később fáj a lelke volt iskolájában hagyott barátai után. Túl az első perzselődésen.

***

Ülök a folyosón, röntgenre várok. Viaszbábura emlékeztető öregasszony fekszik az ágyon, vizsgálatra tolják. Egy test – történnek vele a dolgok. Megalázó a kiszolgáltatottsága – nem csak neki, nekem is, akinek nincs jogom, hogy az ő kiszolgáltatottságának a szemtanúja legyek. Igyekszem nem arra nézni. Várok. Újabb ágy halad el – nem látok senkit. Vizsgálat után éppen előttem állítja meg a betegápoló, amíg visszalép becsukni az ajtót. Önkéntelenül odapillantok. Másodpercek alatt fut át az agyamon: borostás arc – plafonra meredő szempár –  a kínos arckifejezése – ismerős, ki ez? – a döbbenet: A.I. A betegápoló odaér, tolja tovább. Mélységesen szégyellem magam. Micsoda érzéketlenség, elszemélytelenedettség kell ahhoz, hogy élő embereket tárgyként, munkadarabként kezeljenek, hogy ambuláns betegek/nembetegek között tologassanak kórházi ápoltakat, végső soron, hogy rendelőintézeti és kórházi feladatok időben és térben egybeessenek! Hol az emberi méltóság tisztelete!?

***

Ugyanaz a szituáció – az egyik brossúraszöveget nyomat meggyőződéssel, a másik dühöng. Az egyiknek könnyű, a másik értelmiségi. A különbség az önálló gondolkodás igénye. Én meg ámulok és bámulok.

***

Istvános "évnyitó értekezlet" a "Leveles"-ben. Bár néhány fontos ember hiányzik, sokan vagyunk. Volt egyszer egy zenekar. 

***

Hatnapos munkahét után ma a kertben. Kellemes, nyár végi idő. Ülök a pergolában, virágzik a borostyánfa, méhek százai zümmögnek fölöttem – andalító zaj –, nyúlnak az árnyékok. Holnap hivatalosan is elkezdődik a tanév. A 32.