Megyünk át Párkányba a hídon, a gyermek mindig megkeresi az országhatárt jelző piros vonalat: már külföldön vagyunk, újra itthon… Kérdezem, emlékszik-e, hogy pezsgőztünk a híd közepén: 3 éves volt, amikor felvidéki rokonainkat itt vártuk (Karcsi nagy vágya, hogy életében újjáépüljön a híd, hogy átsétálhasson rajta, teljesült), karoskosárban a pezsgő, poharak… Emlékszik, de lehet, hogy csak a fényképek miatt. Azt mondja:
- A kiskorom olyan, mintha átaludtam volna, és óvodásként ébredtem volna. Csak azóta tudok magamról.

Ülünk a Sherwoodban, a gyermek rosszkedvű. Arról elmélkedik, hogy jó lenne, ha nem lennének kötelességei. Számba vesszük, hogy mik vannak, de egyikre sem mondja, hogy fölösleges, el kellene felejteni... Mondaná, de erősebb a megfelelni akarás, a józan belátás, a talán már belsővé vált késztetés. Egyenként mind fontos, de együtt mégis terhes: kötelesség. Elfáradt. Utazni, elutazni szeretne.
- De jó volt óvodában! Ott nem volt semmi dolgom.
Aztán abban maradunk, hogy a következő hétvégén csinálunk egy kötelességmentes napot.

A túloldal a hídról

(Fotó: Rafael Balázs)