Tegnap fél 11-re hazaértünk a Müpából (nagyon jó volt), megvacsoráztunk, a pezsgőt behűtöttük. Apa ismerkedett a Müpa könyvesboltjában vásárolt könyvekkel (újévi ajándék, csak, mert ez az utolsó, amiről lemondanánk), a gyermek odaült a tőlem megörökölt, felújított géphez "kockulni" (zenét hallgat a you tube-on), én meg ide leltárt készíteni. Aztán csak ma fejeztem be.
Az év legnagyobb teljesítménye: (majdnem) végiggyalogoltam Tétényi Éváért (sokkal többért) a mintegy 50 kilométernyi távot Esztergomtól a budapesti Szent István Bazilikáig, és utólag is nagyon örülök, hogy megtettem. S bár azt szoktam mondani, hogy Esztergomban csak alszom, s bár csak távolról követem, hogy mi történik a városban, a polgármestertől azóta sem vontam meg a bizalmat.
A legnagyobb "ajándék" (megdolgoztunk érte): van kertünk. Van hová visszavonulni, van hol 'művelni kertjeinket'. Egy falun felnőtt, természethez szokott, de lakótelepen élő embernek – így öregedvén pláne – kell egy hely, ami lehetőséget nyújt a kivonulásra, a belső harmónia megőrzésére, jobban mondva újrateremtésére.
A legnagyobb változás: a számítógépnél és az íróasztalom melletti könyvespolcon ott vannak a gimnazista magyarkönyvek, különböző segédletek, az emelt szinthez gyűjtött anyagok, de október óta nem nyúlok hozzájuk, s lehet, hogy már sosem lesz rá szükségem (majd Nórának): általános iskolában dolgozom. S bár a feladat kitölti a napjaimat, nemegyszer a hajnalaimat is, erről majd többet (talán) akkor írok, ha már múlt idő lesz.
A legnagyobb kérdés: mi legyen a gyermekkel, aki most hatodikos. A 10 óra testnevelés bevezetése a teljes esztergomi közoktatásban volt az az ok (belejátszott ezenkívül a pocsék angol), ami miatt ötödikben úgy döntöttünk, hogy váltani kell. Az iskolavárosból (Esztergom epiteton ornansainak egyike Meggyes Tamás megnyilatkozásaiban) – lakásunk a gyermek volt iskolájától 200 méterre fekszik – Nóra Dorogra jár. Maradhatna, ha 8. után volna hová visszatérni, de nincs: a Dobóban összesen két lehetőség adott. Az egyik a nyelvi előkészítő osztály, de mivel nem fiatal szülők vagyunk, a gyermek hétévesen ment iskolába, nekünk nem mindegy, hogy 19 vagy 20 évesen érettségizik-e. A másik osztály matematika, informatika, természettudományos irányultságú, ez nem a mi gyerekünknek való. (Annak, aki nem ragaszkodik világi iskolához, a Dobón kívül van egy (fiúknak kettő) egyházi gimnázium is.) És persze lehetne visszatérni hatodik után is, de az elitgimnáziumból elit természetesen nem lett, sőt lassan a gimnázium is felszívódik a Bottyánban (arról nem is beszélve, hogy ez a Szent István tönkretétele árán létrehozott Szent Imrében működik).
Jóval kevesebbet írtam az idén, mint a korábbi években: ebbe belejátszott az, hogy nagyon híjával vagyok az időnek (nem írtam pl. az őszi győri pár napról, arról sem, hogy Karlsdorf-Neuthardban jártam, ráadásul repülővel), de az még inkább, hogy megváltoztak, megváltoztattam a súlypontokat. Rám is igaz az is, ami Mafia ír magáról: "...azért írok olyan keveset, mert amiről írhatok, nem érdekel, ami meg foglalkoztat (...), az tabu." (Ilyen vagy más okok miatt elhallgatott néhány általam olvasott és igen kedvelt blogger, ideje törölni őket a listáról.) Megritkultak a találkozók egykor vagy ma is fontos emberekkel, alakulnak persze új kapcsolatok is... Öregszem: mintha tompulna a hallásom, mélyülnek a ráncok, rozsdásodnak az izmok...
Köszönöm a családomnak a múlt évi türelmet, szükség lesz rá az idén is. Köszönöm a bizalmat azoknak, akik bíznak bennem. Köszönöm Sárosi Attilának, hogy immár sokadik éve az ő naptárában követjük az idő múlását.
Rövid és hosszabb távú tervek? Szeretnék egy napot majdnem cél nélkül, magamban csavarogni Pesten. Szeretnék jó koncerteket, könyveket, utazást; derűt, csendet és rendet, lelki békét; provincializmus helyett Európát. Szeretnék jó iskolát csinálni. Szeretnék havat – most.
Az év legnagyobb teljesítménye: (majdnem) végiggyalogoltam Tétényi Éváért (sokkal többért) a mintegy 50 kilométernyi távot Esztergomtól a budapesti Szent István Bazilikáig, és utólag is nagyon örülök, hogy megtettem. S bár azt szoktam mondani, hogy Esztergomban csak alszom, s bár csak távolról követem, hogy mi történik a városban, a polgármestertől azóta sem vontam meg a bizalmat.
A legnagyobb "ajándék" (megdolgoztunk érte): van kertünk. Van hová visszavonulni, van hol 'művelni kertjeinket'. Egy falun felnőtt, természethez szokott, de lakótelepen élő embernek – így öregedvén pláne – kell egy hely, ami lehetőséget nyújt a kivonulásra, a belső harmónia megőrzésére, jobban mondva újrateremtésére.
A legnagyobb változás: a számítógépnél és az íróasztalom melletti könyvespolcon ott vannak a gimnazista magyarkönyvek, különböző segédletek, az emelt szinthez gyűjtött anyagok, de október óta nem nyúlok hozzájuk, s lehet, hogy már sosem lesz rá szükségem (majd Nórának): általános iskolában dolgozom. S bár a feladat kitölti a napjaimat, nemegyszer a hajnalaimat is, erről majd többet (talán) akkor írok, ha már múlt idő lesz.
A legnagyobb kérdés: mi legyen a gyermekkel, aki most hatodikos. A 10 óra testnevelés bevezetése a teljes esztergomi közoktatásban volt az az ok (belejátszott ezenkívül a pocsék angol), ami miatt ötödikben úgy döntöttünk, hogy váltani kell. Az iskolavárosból (Esztergom epiteton ornansainak egyike Meggyes Tamás megnyilatkozásaiban) – lakásunk a gyermek volt iskolájától 200 méterre fekszik – Nóra Dorogra jár. Maradhatna, ha 8. után volna hová visszatérni, de nincs: a Dobóban összesen két lehetőség adott. Az egyik a nyelvi előkészítő osztály, de mivel nem fiatal szülők vagyunk, a gyermek hétévesen ment iskolába, nekünk nem mindegy, hogy 19 vagy 20 évesen érettségizik-e. A másik osztály matematika, informatika, természettudományos irányultságú, ez nem a mi gyerekünknek való. (Annak, aki nem ragaszkodik világi iskolához, a Dobón kívül van egy (fiúknak kettő) egyházi gimnázium is.) És persze lehetne visszatérni hatodik után is, de az elitgimnáziumból elit természetesen nem lett, sőt lassan a gimnázium is felszívódik a Bottyánban (arról nem is beszélve, hogy ez a Szent István tönkretétele árán létrehozott Szent Imrében működik).
Jóval kevesebbet írtam az idén, mint a korábbi években: ebbe belejátszott az, hogy nagyon híjával vagyok az időnek (nem írtam pl. az őszi győri pár napról, arról sem, hogy Karlsdorf-Neuthardban jártam, ráadásul repülővel), de az még inkább, hogy megváltoztak, megváltoztattam a súlypontokat. Rám is igaz az is, ami Mafia ír magáról: "...azért írok olyan keveset, mert amiről írhatok, nem érdekel, ami meg foglalkoztat (...), az tabu." (Ilyen vagy más okok miatt elhallgatott néhány általam olvasott és igen kedvelt blogger, ideje törölni őket a listáról.) Megritkultak a találkozók egykor vagy ma is fontos emberekkel, alakulnak persze új kapcsolatok is... Öregszem: mintha tompulna a hallásom, mélyülnek a ráncok, rozsdásodnak az izmok...
Köszönöm a családomnak a múlt évi türelmet, szükség lesz rá az idén is. Köszönöm a bizalmat azoknak, akik bíznak bennem. Köszönöm Sárosi Attilának, hogy immár sokadik éve az ő naptárában követjük az idő múlását.
Rövid és hosszabb távú tervek? Szeretnék egy napot majdnem cél nélkül, magamban csavarogni Pesten. Szeretnék jó koncerteket, könyveket, utazást; derűt, csendet és rendet, lelki békét; provincializmus helyett Európát. Szeretnék jó iskolát csinálni. Szeretnék havat – most.
A hó és Európa még várat magára... a csavargást, a koncerteket megszervezheted, a könyvekre, utazásra tudsz időt szakítani.... és már közelítünk is a derű, a csend, a rend, és a lelki béke felé. Jó iskolát fogsz csinálni.
VálaszTörlésI
Tudom, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen, mégis azt mondom, azért nem blogolok, mert nincs rá időm. Amikor anno elkezdtem, főleg az motivált, hogy annak, aminek vége lett, a blognak köszönhetően mégse legyen vége... Az igényem most is megvan azoknak az időknek az életben tartására (felélesztésére?), csak most egy kicsit önzőbb lettem: én (most) nem teszek hozzá, csak kiveszem belőle a részem minden alkalommal, amikor olvasom az itteni bejegyzéseket.
VálaszTörlés