Ogyesszába készülök. Ogyesszára
áll a nyelvem, bár ukránul Odessza, de 1976-ban, a szovjet érában töltöttem ott
hat hetet, s Viktor Knis azt mondta: Odesszának a kacapok mondják. Hm…
Viktor Knis oktatástechnikus
(vagy efféle) volt az ogyesszai egyetemen (pedagógiai főiskolán? utánanézni!*), ő jött elénk Lvovba. Ma már
nyugdíjas lehet… Beírtam a nevét a keresőbe, Németországban dobott ki ilyen
nevű embert. Ha elég időm lenne, talán megtalálhatnám azt az évfolyamtársamat
(31 éve nem láttam), aki esetleg tud róla. A hat hét alatt Viktor és Sz. M.
között szerelmi románc szövődött, Viktor eljött Magyarországra, de addigra M.
más fiúval járt, így meghívó levelet is az említett évfolyamtárs küldött neki.
36 év az emberi lét léptékével
mérve nagy idő – Ogyesszából/-ról villanásnyi emlékképeim vannak. Lvovba kora
reggel érkeztünk, ott töltöttük a napot: idegenvezetővel néztük meg a várost,
de csak a temetőre emlékszem, ahol – a többiek döbbenetére – az egyik
orosz-angolos lány jegyzetelt. 18-19 évesek voltunk. Este utaztunk tovább, s
másnap az érkezés és lepakolás után első utunk a tengerhez vezetett. (A tenger
nélküli országok gyermekeinek érthető vonzalma az ismeretlen iránt.) A portán
megmondták, hogy honnan, melyik villamossal menjünk. November közepe lehetett:
a víz szürkés színű, tajtékos volt. Egy évvel korábban, nyáron, Jaltában
egészen másmilyennek mutatta magát.
Az egyetemről hazafelé a kollégiumba útba esett
egy büfészerűség, rendszerint itt ebédeltünk:
virslit jó erős orosz mustárral vagy túrós palacsintát (viszonylag
vastag tészta négyrét hajtva, s nem benne, hanem rajta a túró és tejföl, jó
adag kristálycukorral megszórva). Az egyetem büféjében jó volt a kaszinótojás
(rokona).
Voltunk az Operában, az Anyegint
néztük meg, termetes asszonyság énekelte Tatjána szerepét. S mintha valami
orgonahangversenyen is lettünk volna.
Emlékszem, hogy a fő utcát
Gyeribaszovszkajának (ukránul nyilván d-vel) hívják, de nem tudok semmit
felidézni. Mint ahogy az oktatásból sem. Csak Zsannára emlékszem, valószínűleg
stílgyakot tartott (razgovornaja praktyika), szőke volt, nagydarab, a barna lehetett a kedvenc színe.
Vele hallgattuk, énekeltük a „Molodoszt moja, Belorusszia” kezdetű dalt – a
folytatásból csak egy jelzős szerkezet maradt meg: „pesznyi partyizan” –,
amitől ő mindig elérzékenyült. (Harmadév után a felsőbabádi építőtáborban
Gagik, az örmény fiú önmagát gitárral kísérve Ogyesszáról énekelt – erre a
dalra sokkal jobban emlékszem:
„Ah Ogyessza, zsemcsuzsina u
morja,
Ah Ogyessza, ti vigyel mnogo
gorja.
Ah Ogyessza, ti moj ljubimij
kraj,
Zsivi Ogyessza, zsivi i raszcvetaj!”)
A kollégiumi zuhanyzót nem tudom
felidézni (a moszkvai úszik be a képbe – nem lett volna?), de arra emlékszem,
hogy hetente közfürdőbe jártunk: sorba álltunk, megkaptuk a jegyet s egy
számot, hogy melyik fülkébe menjünk. Jártak ide férfiak, nők, de családok
gyerekkel is. Benn meleg volt, nagy gőz, s aztán kiléptünk a
novemberi-decemberi utcára.
Elvittek bennünket Jaltába
kirándulni – decemberben az utcán nagy szemű szőlőt árultak –, jártunk
Livagyijában, ahol a második világháború vége felé a jaltai konferenciát
tartották. Egy Kolhida nevű hajóval mentünk, este indultunk, s másnap reggel
érkeztünk meg. Megtapasztaltuk, milyen tengeri betegnek lenni: a hajó elég
kisméretű volt, a tenger háborgott, a gyomrunk nem különben. Valamennyire
elviselhető a bárban volt. Soha nem szerettem semmiféle Colát, de valamit
fogyasztani kellett, s ez volt a kínálat üdítőből –1976-ban a Szovjetunióban
nagy dolognak számított. Reggel azt mondtuk, még egyszer ezt az utat visszafelé
nem. Kértük Liebert, hogy vonattal menjünk, de Szimferopolon keresztül kissé
nagy lett volna a kerülő. Aztán békés tengeren, nyugodtan hajóztunk vissza
Ogyesszába.
’76-ban Ogyesszában magyar nyelvű
könyveket is árultak: ott vettem meg a Mester és Margaritát. A kötelező
foglalatosságokat leszámítva egy huzamban olvastam végig – meghatározó mű; bár
másik példány is van belőle, ma is ebben a kötetben tudok tájékozódni. Akkor
Babelről még nem is hallottam – most az ő Ogyesszai történeteivel is készülök
az útra.
Közeledett a karácsony, de
karácsonyfát nem árultak (szovjet éra!, de nem is 24-én állítják). Az nem
lehet, hogy ne legyen karácsonyfánk! Kitaláltuk, hogy legalább fenyőágakat
lopunk egy parkból. Késő este nagykéssel, utazótáskával felszerelkezve Teriék
el is indultak – én migrénes fejfájással küszködtem –, és sikerrel jártak.
Szilveszterre aztán Lieber (ő volt a kísérőtanárunk, később Gogolt tanított
nekünk – azt hiszem, már nem él) szerzett egy nagy fát, a folyosón állítottuk
fel. Állt egy a kollégium aulájában is – néhány nap múlva, amikor indultunk
haza, s Lieberre vártunk, aki adminisztratív teendőit végezte, egy aranyszínű
gömb Teri kávébarna télikabátja kapucnijában landolt. Vajon mi lett vele?
Előkerestem az egyetemi indexem,
orosz szakosként később abszolvált továbbképzések tanúsítványait, de
Ogyesszáról nincs semmi: sem tanúsítvány, sem az első egyetemi év első
félévében bejegyzés (a moszkvai félév benne van) – pedig hat hét volt.
*Utánanéztem. Emlékeztem, hogy
van egy orosz nyelvű könyvem a városról. Bűn rossz: háború, a szocialista munka
hősei a szövegben, pocsék minőségű fotók a dolgozó és pihenő szovjet emberekről…
De az elejére beleírtam, hogy hol laktunk, s azt is hogy az OGU-n (= Ogyesszkij
Goszudarsztvennij Unyiverszityet) tanultunk. A könyvben szerepel öt egykori csoporttársam aláírása is. Ezért
nem dobom ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése