Vasárnapi "vers"

Az Oldás és kötés c. Jancsó-film után elővettem(-ük) Lengyel József kötetét (B. kapta 1968-ban mint végzős diák "a magyar irodalomban elért szép eredményéért" – ezt írta bele Ili néni, s ott a Székely Jenő aláírása), és a szombat délelőttöt Lengyel társaságában töltöttem. (Micsoda sors!) Talán gimnazista korom óta nem olvastam, pedig akkor fontos volt: az Igéző hatására a kutyánkat Najdának neveztem el – nagyapám számára ez jelentés nélküli hangsor lehetett, mert ő Vajdának hívta.

Most vers helyett Lengyel Józseftől posztolom az alábbi rövid írást.

GALAMBOK

Özönvíz utántól mindmáig és még nagyon sokáig a béke jeles értelemképe az olajágat hozó galamb. Most egy kis történetet akarok elbeszélni minden kitalálás és hozzáadás nélkül. Saját két szememmel láttam, hosszú életemhez képest nem is olyan régen, és a minap talán századszor jutott eszembe.

Dél volt, éppen ebédidő, senki se járt az udvaron. Szélcsend és csend, levegőt rezegtető napsütés. Ott pihentem a magtár árnyékos oldalához vetett háttal, nagyon nyugodtan, nagyon ébren.

Semmi bajom se volt, vagy minden bajom nagyon távol. Szemközt, az elkerített baromfiudvarból sok száz kiscsibe csipogása hallatszott; ez is csak része volt a csendnek.

Egyszerre villanatos váratlanul, heves szárnycsattogással, a magtár eresze alól és mindenfelől galambok csapódtak a levegőégbe, némelyik hozzám oly közel, hogy szárnyuk szele arcomat érte. Raj röpült a galambdúcból is, az istálló felől még több; sose tudtam, hogy ilyen sok galamb van itt. Senki meg nem számolhatná, mennyi, és mind ott körözött a közelben.

Nem ember zavarta így fel őket, ragadozó se lehetett, puskadurranás sem volt. Ha lett volna, messzire repülnek, biztonságot ígérő távolba, ahol megnyugodhat hevesen dobogó szívecskéjük. De valamennyi a kiscsibék fölött maradt, akik ott lenn csipegettek, csipogtak, és néha egymást csipkedték a drótkerítéssel határolt négyszögletes udvaron.

Körbe-körbe suhogtak a galambok, mintha levegőörvény szívná, dobná, forgatná őket, pedig ők maguk voltak ez az örvény. Feljebb, lejjebb. Egyszer, szinte a kerítésig ereszkedve és felívelve a tetőknél tízszer magasabbra, fondoros ívekben egymás pályáját szelve, sűrűen.

Talán már egy perce néztem ezt a kavargó és mégis szabályos formájú tölcsért - egy perc ilyenkor nem rövid idő. De csak akkor értettem meg, hogy mi a galambok riadásának oka, mikor szememet feljebb emeltem.

Fenn, a felhőtlen déli magasságban karvaly körözött kiterjesztett szárnyakkal a kiscsibék fölött, ijesztő lassan, kiszámított pontossággal. Már itt volt a pillanat, mikor összecsukja szárnyát, és mint karmos, horgos, sokélű nehéz kő esik a kiszemelt zsákmányra. De közte és a zsákmány közt ott vannak a galambok, torlódó sokaságuk cikáztatja szemének mérőónját.

A karvaly egy darabig még körözött a kiscsibék fölött, aztán egy-egy lustának látszó szárnycsapással eltávolodott, apró ponttá vált, eltűnt.

Ennyi az egész. Néha ilyenek a galambok. Elhallgatom a magasröptű összehasonlításokat, nehogy a galambok fölé kerüljek felhős és fellengős szavakkal.